O M E G A

 

                                                      Vesztésre állsz.

Most emeld fel a fejed és a szíved, menj tovább az úton, ez a neked kijelöltetett, ez már nem a sztráda, ez a te ösvényed, keskeny, szűk, szoros.

                         Ezen kell lépdelned az utolsókat.

                           ...................................................

Lassan, tempósan, méltóságosan. Hogy itt maradjon a nyomod...

                                    

                                      mementónak.

új évi szomorka

 

                                         megvagyok lelógok

                                         hajszálam lesuppan

                                         nyöglődik

                                         mélyen 

                                         időt porlasztó jelek

                                         hamvakat hordozó szelek

                                         besöpörnek az űrbe

                                         veled vagy nélküled 

                                                  Uram

                     📷  Pataki Hajnal

r a p sz ó d i a

 

gitárhúrok erőtlen dallama

     vagyok,

bágyadt, halk hangú, lassú ritmusú -

     zongorán billentyű, 

nónakkordokat játszó, fájón pityogó - 

     pattogó pálca

a marimba lapjain, vidáman szökellő, életnek örülő -

     morcos, zsémbes vonó a nagybőgő mély hangú húrjain -

      hangulatok

      hangzó

      hulláma 

      vagyok

     r a p sz ó d i a 

voltvoltvolt

                                         éjjel álmomban mondták rá 

                                         mocskos mert hogy Eresszoszban

                    fagyit nyalt

                    pedig nem

                    csak bámult 

            az anyja azóta is erőtelen dühvel csapja le a telefont ha

            az örökség témája szóba kerül

kitagadta megtagadta 

            ő pedig haragtól hangosan hangoztatja hogy a fotók

vérbő falán a férfi aktok puszta allegóriák s

marlene dietrich 

is csak álmában kísérti néha

           szenny és szégyen sziszegi fogai közt az apja 

(ki tudja mennyi ifjúi fantáziát pazarolt rá míg építménnyé koholta a vádat)

            mondják rá... tudod... mert hogy Eresszoszban 

kivett némi életszabadságot

virrad

             mondják ez freedom 

foltok nem-verse pecséttel

szuroksötétben a'ffene

a'ffene kutyaszorító 

hitvány csillagőrző 

Jákob cudar lajtorjáján pitymalló hit 

   gyilok gyilok

elhidegült

kihült

   Vérem

a peshedés szablyája 

vásott égedelmek 

kortikoszteroidokkolhatóak vagyunk mind

a'ffene hajnalhasad napszentül éjfekete lé folyik maholnapután

   gyilok

   máglya 

szabadul kiszabadul megszabadul 

életkupola a'ffene

LÉTLELET

Süllyed.
Sirály-sikoly hasít az iszapba,
a vízipipacsindák égre kapaszkodnak,
bűzös mocsárszín vetül a keresztre,
a bárányfelhő borzongva zuhan. 

A sás csak mormol, pusmog és sutyorog.
És valahol kikacsint az életből a vurstli. 

ne

amikor dől a Világ

inal a minden-bátorság is

az ösztön ökölbe szorul 

a pogány iszony könyörög 

ha omlik the Tower of Babel 

Uram 

ne rám rám ne és ne a nyelvemet 

számból a szót 

ne Uram 

nem enyém volt a lázadás 

csak szóltam hozzájuk 

az angyalok nyelvén szóltam 

Uram

ha darabokra hullik a Torony

ha beszorul ökölbe a dadogás

én gép akarok lenni vagy robot

vagy az sem

Uram

(f. e.)

London, 2017. április 19.

Szex (filmkockák)

Kimegy. Az iszap lábnyomára löttyen,
s érzed, ahogy a gumicsizma szára
a sáros kertkapura rákacsint.
Lehet, nem így van. Csipás hajnali ködben,
borostás éjszaka után csupa latyak a tested,
s hűtött szerelmed tobzódik odakinn.

                                                 

kortárs klisé

  kattog
  ott bent
  itt kint
  a pantomim-perceink válla

  belénk hasít
  a civilizált iszony 
  (szentek elföldelt arca
  megkísért naponta)

  megdöndül
  agyunkban a bakancsos holnap
  hüllőnyi álom rothad ránk akasztva

  ránk roppan Pátmosz trombitahangja
  a semmibe terít ki pokoli sikolya
  



  

Jóslat

 Csatakos délutánok 
  punnyadtak 
  benned,
  a magány 
  szétfeszített burka 
  rád ásított,
  sodró ritmusok 
  tüzes ujja 
  feléd bökött,
  pókbeszőtte utak csípője
  neked 
  riszálta
  a holnapot.


  Kacsintgat 
  a tű foka,
  tevén fogsz átnyargalni rajt' ...

Egy festmény alá

   Csak álltak ott, elevenen, 
   a sötétzöld fegyelem sorkatonái,
   ősi rítusok pogány hite erőt hozott,
   biztonság fenyvesillatát hordozta a szél.

   És szélvész jött.

   Poklok szaggatták ketté a délceg jövőt,
   méltósággal döndült az erdő-áldozat.


   Föld öléből kikelt friss keresztek
   rendezett sorokban hiátust őriznek,
   letarolt reményt.


   S a törpe hősök masíroznak 
   a történelem diadalmenetén.

Utak számmisztikája

  

  Az abbahagyott, a feladott:
  hétnapi járóföld mesétlenül józan 
  kiúttalansága,  
  hatszori hiábavalóság 
  a jerikói falak körül,  
  a teremtés öt napjának 
  koronázatlansága,
  negyedik égtáj hiánya 
  az iránytű lapján,
  a szentháromság 
  meg-megkáromlása,
  a kétszerkettő
  hiteltelensége,
  az egy kudarca. 
  
  A semmi.

Törpeségek nagy dolgairól

  Mert nincs pardon,

  int a nagy Tanítómester,

  - létpillantás az életed, 

  tartamát nem érzékeled -,

  s Ő tetten ér téged,

  mint közrendőr

  a vétkest,

  lecsap rád, akár a héja, 

  majd elröppen tőled,

  viszi magával a zsákmányt,

  atommagnyi életed töredékeit

  ..................................

  mert nincs pardon,

  marad életesélyed árnyék-roncsa,

  mert nincs pardon,

  nem lehet kétszer belépni ugyanabba a folyamba ,
  ez nem filozófia,

  de a közhelybölcselet nincs-pardona, 

  magadtól magadból okulj,

  ha van még időd,

  s a rettenettel élj:

  

  mindig les rád,

  nincs pardon,

  a Nagy Héja..

Önmegvezető

 

  Landoltunk az  érdekek terepén, önző haszon, méltányos előny.
  Döntse el a lelkiismeret, hogy tetszhessen önnön arcunk,
  hogy az erkölcs sekély tavában a tökéletlent tökélynek lássuk,
  hogy lehessen ámítni magunk, s akár Narcissus, virággá változzunk!
  Csak Echo néma.
  Nimfakezével nem int.
  Hagyja, hogy nézzük a tükörcsodát.

  És ránk kacsint a kép,
  nem hamis gyöngyök, értékőrző ékszerek vagyunk,
  örülj, szerelemetes magunk!

  "Ó, más a maga hasznát kereső érdek!"

  (Igazságosan megillet a vétek...)

Mai exodus (tanmese)

Visít a vére, dac diktál diadalt,
késélre feni hangját, a vijjogót,
bakó pallosa a tekintete,
lesújt,
ketté vágja a régi nászt, 
a nemzések szent pillanatait,
konyhaasztalon az abroszt,
a kalapviselő-háborúk vétkeit,
s az anyóstól kapott parfüm illatát...

felezi a gyermekágy lázát,
és derűjét a csecsemőmosolynak, 
kéjjel hasítja szét
a reggeli gyermekgügyögést,
békéjét a karácsonyi angyalhajaknak...

vadul szeli ketté
a panelon át-áthallott kutyavakkantást,
szétmetszi a legyek zümmögését,
a zsákutcában megrekedt hallgatást,
s a béna csend csapdáját felezi zihálva.

Felezi a múltat, jussot hagy és visz.
A jelent megosztja, nem juttat, de vesz.
Ottfelejt hiányt és elprédált esélyeket.

Szétosztotta a jövőt. 

A frontvonal mögé 

visszahőkölt az értelem, az emlékezet.

(A Vörös-tengert

Isten keze választja szét,
- az átkelés csoda - 
kit magának akar, átmegy,

a háborús fél feje felett 

átcsap a víz.)

Örömőrző

   Aznap rám mosolygott a szénarét

   és a két öreg néni kint a padon,
   kik csak ültek ott, tiszta kötényben,
   mint az időt múlató nagy szünet
   két megszólalás közötti tartamon.

   Nem is mosolyogtak, rám nevettek,
   de ezt csak később értettem meg,
   a hangot nem hallottam a csendtől,
   mely, akár sóhajtás után a nyugalom,
   elnyújtózkodott hosszan a lelkemen.

   Örültek nekem, hogy ott járok el,
   akárcsak copfos kislány koromban,
   mikor a szénarét derűje rám talált,
   a csipkebokor is vidáman szökellett,
   mint apám füttyszava fenn  az odorban*.

   A két öreg néni tiszta kötényben,
   jól tudom, holnap már nem ül ott,
   mindent, mi kedély, elnyű az idő,
   csak az apám füttyszava marad töretlen,
   s bokraival a rét örökkön mosolyt ont.



   *odor -  székely tájszó - csűrben vagy a csűrpadláson gabona vagy szénatartó retesz, vagy maga a csűrpadlás, amit gabona- vagy szénatárolásra használnak

Appel

                                            

                   .                                Kiéleztem magamban 

                             megveszett táncodat. Minden mozdulatod 

                          a csontomba vágjon, minden sasszéd a velőmig 

                      szúrjon, sejtet hasítson, metssze ketté e vörös leplet, 

                                 pezsdítse vér-ütemeit a pasodoblenak! 

                                         Élet, ünnepeld a corridaidat!                

                          

                                  A bősz bikát nem látni sehol, sehol.

                                Vad önsebzesem acélkardja matador. 

                                 Halálom erőjátéka fiesta-látvánnyá

                                                       csillapul.

                                          

Nincs-vers a voltról

   Árvul a  lugas Árkádiában.

   Tán nem is volt ilyen,

   csak magamnak kitaláltam.

   Már az idő sem nyúlik

   a vidám végtelenbe,

   kifakult a domb, kopár,
   színtelen a kék hegy is.

   Boldogtalan minden bogár.

   A virágos rét vigasz-mese.

   Már rég hallgat Pán sípszava,

   idill utáni rémület csendje

   űzte el a nyájat,

   a pásztor is
   idegen tájakra ballagott.

   Nyoma sincs a lugasnak Árkádiában.

   Nem tudja a költő.

   Régóta halott.

körbe-körbe

                                                        

  



      

                

                                    (Pancsónak)

   

     itt ődöng a térben

    tekintet

    részegült ködébe

    rejti  szégyenét

    arcpírja rég

    elvetélt

    gyónás a bűnökért

    itt suhan a légben

    érintés

    józan illatánál

    lebbenti titkát

    tekintete rég

    megtért

    könyörgés a vádakért

Jelentés bentről

  
       Vad kuszaságában a bozótnak

       útját veszíti, aki gyenge,

       erőtlen lesz a hitehagyott,

       kifulladva támolyog benne...

       Ezer lábúnak kéne lenni,

       vagy kicsi fekete rigónak,

       rezzenni, kirepülni innen,

       trillázni minden kókadónak!

       Itt bent a cserje egyre csak nő:

       megkísértő vágyak csapdája.

       Keresek égbenyúló fákat,

       vezessenek tekintetükkel

       a régi gyermekkor tisztására...