Rozsdás gönceit lerázta magáról,
csupasz kezére fekete madár szállt.
Emlékszik jobb időkre, öltözködésekre,
tavaszok selymes tapintására,
viháncolások szerelemízére,
s zsenge illatára a fuvallatoknak.
És ott járt vendégként nemrég
mélyen örvénylő melegével a nyár...
Ma nincs külvilág, sem bent életnedv,
kihalt a lelket tápláló háncs,
nem felel a fénynek, harmatra sem vár,
de évgyűrűk kódolt üzenetét őrzi,
a testében szorosan lerakódottat:
élettorlódást, kiugrásokat,
ellipsziseit a hamvadó időnek.
Fehér álom fátyolburkot sző rá,
csupasz kezéről elszáll a fekete madár.
