Mai exodus (tanmese)

Visít a vére, dac diktál diadalt,
késélre feni hangját, a vijjogót,
bakó pallosa a tekintete,
lesújt,
ketté vágja a régi nászt, 
a nemzések szent pillanatait,
konyhaasztalon az abroszt,
a kalapviselő-háborúk vétkeit,
s az anyóstól kapott parfüm illatát...

felezi a gyermekágy lázát,
és derűjét a csecsemőmosolynak, 
kéjjel hasítja szét
a reggeli gyermekgügyögést,
békéjét a karácsonyi angyalhajaknak...

vadul szeli ketté
a panelon át-áthallott kutyavakkantást,
szétmetszi a legyek zümmögését,
a zsákutcában megrekedt hallgatást,
s a béna csend csapdáját felezi zihálva.

Felezi a múltat, jussot hagy és visz.
A jelent megosztja, nem juttat, de vesz.
Ottfelejt hiányt és elprédált esélyeket.

Szétosztotta a jövőt. 

A frontvonal mögé 

visszahőkölt az értelem, az emlékezet.

(A Vörös-tengert

Isten keze választja szét,
- az átkelés csoda - 
kit magának akar, átmegy,

a háborús fél feje felett 

átcsap a víz.)