Felemás ének a korhadóról

     

     Rozsdás gönceit lerázta magáról,
     csupasz kezére fekete madár szállt.


     Emlékszik jobb időkre, öltözködésekre,
     tavaszok selymes tapintására,
     viháncolások szerelemízére,
     s zsenge illatára a fuvallatoknak. 
     És ott járt vendégként nemrég
     mélyen örvénylő melegével a nyár...
     Ma nincs külvilág, sem bent életnedv,
     kihalt a lelket tápláló háncs,
     nem felel a fénynek, harmatra sem vár,
     de évgyűrűk kódolt üzenetét  őrzi, 
     a testében szorosan lerakódottat: 
     élettorlódást, kiugrásokat,
     ellipsziseit a hamvadó időnek.


     Fehér álom fátyolburkot sző rá,
     csupasz kezéről elszáll a fekete madár.

Sorsfordulón

   Betonölbe rejtett ernyedt testét
   komisz kőujjak simogatják;
   csak a satu szoríthat így,
   csak a rabság feszülhet így
   neki a fejlett tudatnak!
   Merev biztonság vicsorog reá,
   erőlteti magát a poshadt béke,
   míg goromba keményre 
   kínozza izmait
   a csonttörés lázálma,
   míg Achilles-ína 
   belerándul,
   míg bosszúra ugrik
   a lét!

Rengő-ringó Bölcső

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  Elgyötört csípeje lassúdan reng

   a perzselő napsütésben,

   villával a vállán szénarétre

   az ura után megy

   mogyorótestű,

   alacsony, dundi nagyanyám!

   Keskeny medencéje szerelembölcső:

   tizenegy kiscsipást ringatott életbe:

   egyet Istennek, egyet a hazának, egyet a...,

   és a torokgyíknak is négyet.

         És mindig megy, 

         már ismert, s még ismeretlen utakon,

         megy az ura után a fűrendet szétverni,

         megkeresni fiait a fronton,

         unokák, dédunokák után oson a lelke:

         távolba néző tekintetével Vancouvert, Visbyt keresi,

         közben tojásokat rak a kotlós tyúk alá,

         míg egyszer

         elgyötört csípővel lassúdan

         a maga fényes útján

                                                elmegy.