Felemás ének a korhadóról

     

     Rozsdás gönceit lerázta magáról,
     csupasz kezére fekete madár szállt.


     Emlékszik jobb időkre, öltözködésekre,
     tavaszok selymes tapintására,
     viháncolások szerelemízére,
     s zsenge illatára a fuvallatoknak. 
     És ott járt vendégként nemrég
     mélyen örvénylő melegével a nyár...
     Ma nincs külvilág, sem bent életnedv,
     kihalt a lelket tápláló háncs,
     nem felel a fénynek, harmatra sem vár,
     de évgyűrűk kódolt üzenetét  őrzi, 
     a testében szorosan lerakódottat: 
     élettorlódást, kiugrásokat,
     ellipsziseit a hamvadó időnek.


     Fehér álom fátyolburkot sző rá,
     csupasz kezéről elszáll a fekete madár.