r a p sz ó d i a

 

gitárhúrok erőtlen dallama

     vagyok,

bágyadt, halk hangú, lassú ritmusú -

     zongorán billentyű, 

nónakkordokat játszó, fájón pityogó - 

     pattogó pálca

a marimba lapjain, vidáman szökellő, életnek örülő -

     morcos, zsémbes vonó a nagybőgő mély hangú húrjain -

      hangulatok

      hangzó

      hulláma 

      vagyok

     r a p sz ó d i a 

voltvoltvolt

éjjel álmomban mondták rá 

mocskos mert hogy Eresszoszban

fagyit nyalt

pedig nem

csak bámult 

            az anyja azóta is erőtelen dühvel csapja le a telefont ha

az örökség témája szóba kerül

kitagadta megtagadta 

ő pedig haragtól hangosan hangoztatja hogy a fotók

vérbő falán a férfi aktok puszta allegóriák s

marlene dietrich 

is csak álmában kísérti néha

           szenny és szégyen sziszegi fogai közt az apja 

(ki tudja mennyi ifjúi fantáziát pazarolt rá míg építménnyé koholta a vádat)

mondják rá... tudod... mert hogy Eresszoszban 

kivett némi életszabadságot

virrad

mondják ez freedom 

foltok nem-verse pecséttel

szuroksötétben a'ffene

a'ffene kutyaszorító 

hitvány csillagőrző 

Jákob cudar lajtorjáján pitymalló hit 

   gyilok gyilok

elhidegült

kihült

   Vérem

a peshedés szablyája 

vásott égedelmek 

kortikoszteroidokkolhatóak vagyunk mind

a'ffene hajnalhasad napszentül éjfekete lé folyik maholnapután

   gyilok

   máglya 

szabadul kiszabadul megszabadul 

életkupola a'ffene

LÉTLELET

Süllyed.
Sirály-sikoly hasít az iszapba,
a vízipipacsindák égre kapaszkodnak,
bűzös mocsárszín vetül a keresztre,
a bárányfelhő borzongva zuhan. 

A sás csak mormol, pusmog és sutyorog.
És valahol kikacsint az életből a vurstli. 

el-vers-elem-telen-ül

amikor dől a Világ
inal a bátorság is
ökölbe szorul az ösztön
 csak a pogány áhítat könyörög

ha omlik the Tower of Babel Uram ne rám rám ne és ne a nyelvemet számból a szót ne Uram nem enyém volt a lázadás csak  szóltam hozzájuk az angyalok nyelvén szóltam Uram

ha darabokra hullik az a Torony
ha ökölbe szorul a dadogás is
én gép akarok lenni vagy robot
vagy az sem

ezt te nem értheted Mylord


London, 2017. április 19.

Szex (filmkockák)

Kimegy. Az iszap lábnyomára löttyen,
s érzed, ahogy a gumicsizma szára
a sáros kertkapura rákacsint.
Lehet, nem így van. Csipás hajnali ködben,
borostás éjszaka után csupa latyak a tested,
s hűtött szerelmed tobzódik odakinn.

                                                 

kortárs klisé

  kattog
  ott bent
  itt kint
  a pantomim-perceink válla

  belénk hasít
  a civilizált iszony 
  (szentek elföldelt arca
  megkísért naponta)

  megdöndül
  agyunkban a bakancsos holnap
  hüllőnyi álom rothad ránk akasztva

  ránk roppan Pátmosz trombitahangja
  a semmibe terít ki pokoli sikolya
  



  

Jóslat

 Csatakos délutánok 
  punnyadtak 
  benned,
  a magány 
  szétfeszített burka 
  rád ásított,
  sodró ritmusok 
  tüzes ujja 
  feléd bökött,
  pókbeszőtte utak csípője
  neked 
  riszálta
  a holnapot.


  Kacsintgat 
  a tű foka,
  tevén fogsz átnyargalni rajt' ...

Egy festmény alá

   Csak álltak ott, elevenen, 
   a sötétzöld fegyelem sorkatonái,
   ősi rítusok pogány hite erőt hozott,
   biztonság fenyvesillatát hordozta a szél.

   És szélvész jött.

   Poklok szaggatták ketté a délceg jövőt,
   méltósággal döndült az erdő-áldozat.


   Föld öléből kikelt friss keresztek
   rendezett sorokban hiátust őriznek,
   letarolt reményt.


   S a törpe hősök masíroznak 
   a történelem diadalmenetén.

Utak számmisztikája

  

  Az abbahagyott, a feladott:
  hétnapi járóföld mesétlenül józan 
  kiúttalansága,  
  hatszori hiábavalóság 
  a jerikói falak körül,  
  a teremtés öt napjának 
  koronázatlansága,
  negyedik égtáj hiánya 
  az iránytű lapján,
  a szentháromság 
  meg-megkáromlása,
  a kétszerkettő
  hiteltelensége,
  az egy kudarca. 
  
  A semmi.

Törpeségek nagy dolgairól

  Mert nincs pardon,

  int a nagy Tanítómester,

  - létpillantás az életed, 

  tartamát nem érzékeled -,

  s Ő tetten ér téged,

  mint közrendőr

  a vétkest,

  lecsap rád, akár a héja, 

  majd elröppen tőled,

  viszi magával a zsákmányt,

  atommagnyi életed töredékeit

  ..................................

  mert nincs pardon,

  marad életesélyed árnyék-roncsa,

  mert nincs pardon,

  nem lehet kétszer belépni ugyanabba a folyamba ,
  ez nem filozófia,

  de a közhelybölcselet nincs-pardona, 

  magadtól magadból okulj,

  ha van még időd,

  s a rettenettel élj:

  

  mindig les rád,

  nincs pardon,

  a Nagy Héja..

Önmegvezető

 

  Landoltunk az  érdekek terepén, önző haszon, méltányos előny.
  Döntse el a lelkiismeret, hogy tetszhessen önnön arcunk,
  hogy az erkölcs sekély tavában a tökéletlent tökélynek lássuk,
  hogy lehessen ámítni magunk, s akár Narcissus, virággá változzunk!
  Csak Echo néma.
  Nimfakezével nem int.
  Hagyja, hogy nézzük a tükörcsodát.

  És ránk kacsint a kép,
  nem hamis gyöngyök, értékőrző ékszerek vagyunk,
  örülj, szerelemetes magunk!

  "Ó, más a maga hasznát kereső érdek!"

  (Igazságosan megillet a vétek...)

Mai exodus (tanmese)

Visít a vére, dac diktál diadalt,
késélre feni hangját, a vijjogót,
bakó pallosa a tekintete,
lesújt,
ketté vágja a régi nászt, 
a nemzések szent pillanatait,
konyhaasztalon az abroszt,
a kalapviselő-háborúk vétkeit,
s az anyóstól kapott parfüm illatát...

felezi a gyermekágy lázát,
és derűjét a csecsemőmosolynak, 
kéjjel hasítja szét
a reggeli gyermekgügyögést,
békéjét a karácsonyi angyalhajaknak...

vadul szeli ketté
a panelon át-áthallott kutyavakkantást,
szétmetszi a legyek zümmögését,
a zsákutcában megrekedt hallgatást,
s a béna csend csapdáját felezi zihálva.

Felezi a múltat, jussot hagy és visz.
A jelent megosztja, nem juttat, de vesz.
Ottfelejt hiányt és elprédált esélyeket.

Szétosztotta a jövőt. 

A frontvonal mögé 

visszahőkölt az értelem, az emlékezet.

(A Vörös-tengert

Isten keze választja szét,
- az átkelés csoda - 
kit magának akar, átmegy,

a háborús fél feje felett 

átcsap a víz.)

Örömőrző

   Aznap rám mosolygott a szénarét

   és a két öreg néni kint a padon,
   kik csak ültek ott, tiszta kötényben,
   mint az időt múlató nagy szünet
   két megszólalás közötti tartamon.

   Nem is mosolyogtak, rám nevettek,
   de ezt csak később értettem meg,
   a hangot nem hallottam a csendtől,
   mely, akár sóhajtás után a nyugalom,
   elnyújtózkodott hosszan a lelkemen.

   Örültek nekem, hogy ott járok el,
   akárcsak copfos kislány koromban,
   mikor a szénarét derűje rám talált,
   a csipkebokor is vidáman szökellett,
   mint apám füttyszava fenn  az odorban*.

   A két öreg néni tiszta kötényben,
   jól tudom, holnap már nem ül ott,
   mindent, mi kedély, elnyű az idő,
   csak az apám füttyszava marad töretlen,
   s bokraival a rét örökkön mosolyt ont.



   *odor -  székely tájszó - csűrben vagy a csűrpadláson gabona vagy szénatartó retesz, vagy maga a csűrpadlás, amit gabona- vagy szénatárolásra használnak

Appel

                                            

                   .                                Kiéleztem magamban 

                             megveszett táncodat. Minden mozdulatod 

                          a csontomba vágjon, minden sasszéd a velőmig 

                      szúrjon, sejtet hasítson, metssze ketté e vörös leplet, 

                                 pezsdítse vér-ütemeit a pasodoblenak! 

                                         Élet, ünnepeld a corridaidat!                

                          

                                  A bősz bikát nem látni sehol, sehol.

                                Vad önsebzesem acélkardja matador. 

                                 Halálom erőjátéka fiesta-látvánnyá

                                                       csillapul.

                                          

Nincs-vers a voltról

   Árvul a  lugas Árkádiában.

   Tán nem is volt ilyen,

   csak magamnak kitaláltam.

   Már az idő sem nyúlik

   a vidám végtelenbe,

   kifakult a domb, kopár,
   színtelen a kék hegy is.

   Boldogtalan minden bogár.

   A virágos rét vigasz-mese.

   Már rég hallgat Pán sípszava,

   idill utáni rémület csendje

   űzte el a nyájat,

   a pásztor is
   idegen tájakra ballagott.

   Nyoma sincs a lugasnak Árkádiában.

   Nem tudja a költő.

   Régóta halott.

körbe-körbe

                                                        

  



      

                

                                    (Pancsónak)

   

     itt ődöng a térben

    tekintet

    részegült ködébe

    rejti  szégyenét

    arcpírja rég

    elvetélt

    gyónás a bűnökért

    itt suhan a légben

    érintés

    józan illatánál

    lebbenti titkát

    tekintete rég

    megtért

    könyörgés a vádakért

Jelentés bentről

  
       Vad kuszaságában a bozótnak

       útját veszíti, aki gyenge,

       erőtlen lesz a hitehagyott,

       kifulladva támolyog benne...

       Ezer lábúnak kéne lenni,

       vagy kicsi fekete rigónak,

       rezzenni, kirepülni innen,

       trillázni minden kókadónak!

       Itt bent a cserje egyre csak nő:

       megkísértő vágyak csapdája.

       Keresek égbenyúló fákat,

       vezessenek tekintetükkel

       a régi gyermekkor tisztására...

Suta balladácska az életről

     Kiterített ez a világ,
     vér voltam a lepedőjén,
     áztatott, sikált kefével,
     kifacsart durva kezével ,
     de makacsul ott maradtam
     a gyolcsnak finom fehérén.


     Együtt égünk tűző napon,
     szikkadunk, ki- s megfakulok,
     önmagam árnyéka leszek,
     és bűnjelnek megmaradok.


     Rám mutatva döntést hoznak
     skárlátbírák jajvörösben:
     Világ, ím, örömöd vére
     nem mosható hófehérre;
     vigasság lesz bűnhődésed,
     míg lehullsz az éjsötétbe'!

Fokok vetélkedése

...marad az ösztön.

Élet ez is.

Túléli a tudatot.

Állati ingerrel vetődni zsákmányra,

felfalni, mi pusztítható.

Nem éhség az, mi hozzá erőt ad,

uralomvágy:

kiszorítni

a másik

élethez való

jogát.

Önző gén.

Ösztön.

Túléli

a tudatot.

Öndicsőül.

Élet ez is.

Túlél minket.

Felemás ének a korhadóról

     

     Rozsdás gönceit lerázta magáról,
     csupasz kezére fekete madár szállt.


     Emlékszik jobb időkre, öltözködésekre,
     tavaszok selymes tapintására,
     viháncolások szerelemízére,
     s zsenge illatára a fuvallatoknak. 
     És ott járt vendégként nemrég
     mélyen örvénylő melegével a nyár...
     Ma nincs külvilág, sem bent életnedv,
     kihalt a lelket tápláló háncs,
     nem felel a fénynek, harmatra sem vár,
     de évgyűrűk kódolt üzenetét  őrzi, 
     a testében szorosan lerakódottat: 
     élettorlódást, kiugrásokat,
     ellipsziseit a hamvadó időnek.


     Fehér álom fátyolburkot sző rá,
     csupasz kezéről elszáll a fekete madár.

Sorsfordulón

   Betonölbe rejtett ernyedt testét
   komisz kőujjak simogatják;
   csak a satu szoríthat így,
   csak a rabság feszülhet így
   neki a fejlett tudatnak!
   Merev biztonság vicsorog reá,
   erőlteti magát a poshadt béke,
   míg goromba keményre 
   kínozza izmait
   a csonttörés lázálma,
   míg Achilles-ína 
   belerándul,
   míg bosszúra ugrik
   a lét!

Rengő-ringó Bölcső

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  Elgyötört csípeje lassúdan reng

   a perzselő napsütésben,

   villával a vállán szénarétre

   az ura után megy

   mogyorótestű,

   alacsony, dundi nagyanyám!

   Keskeny medencéje szerelembölcső:

   tizenegy kiscsipást ringatott életbe:

   egyet Istennek, egyet a hazának, egyet a...,

   és a torokgyíknak is négyet.

         És mindig megy, 

         már ismert, s még ismeretlen utakon,

         megy az ura után a fűrendet szétverni,

         megkeresni fiait a fronton,

         unokák, dédunokák után oson a lelke:

         távolba néző tekintetével Vancouvert, Visbyt keresi,

         közben tojásokat rak a kotlós tyúk alá,

         míg egyszer

         elgyötört csípővel lassúdan

         a maga fényes útján

                                                elmegy.

Kérdések Anyámhoz

    Háromszor szólalt meg a kakas,
    és elmentem tőled,
     a testemmel megtagadtalak.


    Te elárultál az életnek
    az utolsó csókkal:
    a halállal magadra hagytalak.


    Melyikünk bűne a nagyobb,
    mondd,
    miként ró ki büntetést a Nagy?


    E bűnhődés földi poklától
    megtisztultan
    leszek-e előtted igazabb?

El

 

 

 

 

 

                                                                                                                                       Mottó : „Gyakran bármilyen lépés jobb, mint a nem lépés, különösen, ha már hosszú ideje élsz egy boldogtalan helyzetbe ragadva."(Eckhart Tolle)

   
   Ázik, foszlik a mediterrán varázs.
   Ököllel verik szét a vaskezű szelek,
   s a tisztaság kék darabjait messzire elviszik.
   Szürkülnek a frissen kelt tengerhabok,
   eső mossa erőtelenné az érintésüket.
   A lét-mirákulum csak szűnik, szűnik...
   
   Kaktuszfelhő szakad, észak felé riad...
   Egy elvetélt álom forgószele röpít, beszippant!
   
   Ne keressétek az életem maradékait!
   A zivatar elmos mindent, ami szép és ami rút.
   
   Nincsenek csodák, csak viharok és földiháborúk.

Erósz és a slicc

Már megint tanítottak, hangnemre okítottak az okosok.
Legyek mai, diktál a kor!

A kór. A levegőbe száműzött  értelem, mely öncélúan illeszt szavakat, s mint korszerű illúzióbazár kínálja a líra portékáit -, selypít vagy dünnyög az árus, egyremegy! A sznob mindig potenciális vevő, megáll az asztalánál. Rábólint, abból kér, amit a szavak és képek trendivé  riszáltak.
Kit érdekel ma már Erósz, a vágy is az újhullámnak hódol! Mit énekelni boltívekről! A panelek közé szorult nulltündérek hangja elfojtja úgyis, s a hipphopp-kofák versringyóját bambult, divatra éhes kultúremberek fogyasztják.

Ma megint okítottak az okosok!
Hosszú út porából köpenyeget venni nem ciki, már régesrég avítt, akárcsak eltűnni hirtelen, mint erdőben a vadnyom!
Mondjam, maradok, és az erotikával is bánjak divatosan, ha lehet, emígyen:

"sliccem néha férfiasan
nyitva hagyom, látszik a hasam."

Erósz villan

   


     Boltívek didergésében fogan,

     lobban az érzékiség ,

     utat talál, életrésnyit,

     s a rügy-tavaszba átpiheg;

     vastag falakból kihasad

     a rét, a virág, a vadbozót,

     sugárparittyáz fentről a lég,

     omlik kábán a határkő,

     s lángra nyílik a pillanat...

     ...a szökött tél izzó nászjátékát

     megremegik az ibolyák...

Kényszerűségben

 

   Nehéz erők szorításából kiszakadtan
   szellemlényként akár az űrben is

   lebeghetnék!
   Mászkálok.
   Leülök.
   Elfáradtam.
   Víztükrön csillan úgy a fény,
   metszett kristálypohárban a pezsgő,
   mint fejemben, zsigereimben éhsége
   a szabadságnak.
   Részegít az elképzelés mámora, 

   szépsége!

   Itt lent  pincebogarak.
   Feketék.
   Undorítóak.
   Nyálkás csigák tapogatnak felém.
   A földnek vagyok kiszolgáltatott.
   Nem ereszt, nem enged,
   pörölyhöz szokott kezének szorítása
   erőt fitogtat,
   elkerülhetetlent.

 

   Ülök.
   S talán egyszer elindulok,
   akárcsak az ősök, hittel,
   hittel a csodákban,
   a csodafiúszarvas csalogató 

   játékában.

Mert nincs...

(Makacsnak és Holdviláglánynak ajánlom)

Megénekelném én is a hazámat,

ha nem csak jog szerint birtokolnám, de adatott volna olyan,

mely a szívemben honra is találna.

Mostohát küldött rám az Ég, a szerzettet is jócskán rám testálta.

A sötétzöld, fenyőkaréjos hegyek felett rajzó bárányfelhőt,

majd a verő napfényben sziporkázó tenger hullámait,

ajándékba.

Az első megszült, az ő földjén lettem földönfutóvá,

magas völgyéből a mélykék ég emelkedettségére áhítottan

a másodikhoz menekültem.

(Nem kívánt gyermek daca ez, ki csak házba született, de

nem családba.)

A hazám képzetét most jó orvosként papír-recepttel gyógyítja

egy ország,

ki majd magáénak mond, jogot ad és kötelez,

ha bebizonyítom a hozzátartozásom,

ha felesküszöm a hű polgárságra.

Régi-új haza!

Krőzusként tobzódok

országokban,

közösségek ámításában,

és még sincs, amit megénekelnem.

(Nem, nem vagyok kozmopolita.)

Nincs énekem a hazáról... Az enyémről!

Csak imám magamról, magamért,

és néha, válságos időkben,

a népemért.

Félárván - kitagadottan, be- és elfogadottan -,

a szatmárcsekei tekintetes úr bölcs fohásza kísér naponta,

rám is vonatkoztatottan:

Isten, áldd meg

a MAGYART!

Görögország - Erdély, 2010

Casanova szerelmében

 

 

 

 

 

 

              

 

 

 

 

      

 

 

 

 

 

 

   

 

         Láttam szemedben az illékony szerelmet.
                      

       Mágiád nyilai körberezegték testem,
                      

       s már tudtam, fagyból és forró napsütésből
                      

       csak rajtad át vihet az út.
                      

       Tudtam, téged nem kötnek
                      

       ragaszkodó határok, térarányok,
                      

       érzelmek kozmikus körforgásában
                     

       ölt testet a súlytalanságod.
                      

 

       Sekély lagúnák mocsarát sem látni a gondolából.

                      

       A vesztés biológiáját most tanulom a fáktól..