Kényszerűségben

 

   Nehéz erők szorításából kiszakadtan
   szellemlényként akár az űrben is

   lebeghetnék!
   Mászkálok.
   Leülök.
   Elfáradtam.
   Víztükrön csillan úgy a fény,
   metszett kristálypohárban a pezsgő,
   mint fejemben, zsigereimben éhsége
   a szabadságnak.
   Részegít az elképzelés mámora, 

   szépsége!

   Itt lent  pincebogarak.
   Feketék.
   Undorítóak.
   Nyálkás csigák tapogatnak felém.
   A földnek vagyok kiszolgáltatott.
   Nem ereszt, nem enged,
   pörölyhöz szokott kezének szorítása
   erőt fitogtat,
   elkerülhetetlent.

 

   Ülök.
   S talán egyszer elindulok,
   akárcsak az ősök, hittel,
   hittel a csodákban,
   a csodafiúszarvas csalogató 

   játékában.

Mert nincs...

(Makacsnak és Holdviláglánynak ajánlom)

Megénekelném én is a hazámat,

ha nem csak jog szerint birtokolnám, de adatott volna olyan,

mely a szívemben honra is találna.

Mostohát küldött rám az Ég, a szerzettet is jócskán rám testálta.

A sötétzöld, fenyőkaréjos hegyek felett rajzó bárányfelhőt,

majd a verő napfényben sziporkázó tenger hullámait,

ajándékba.

Az első megszült, az ő földjén lettem földönfutóvá,

magas völgyéből a mélykék ég emelkedettségére áhítottan

a másodikhoz menekültem.

(Nem kívánt gyermek daca ez, ki csak házba született, de

nem családba.)

A hazám képzetét most jó orvosként papír-recepttel gyógyítja

egy ország,

ki majd magáénak mond, jogot ad és kötelez,

ha bebizonyítom a hozzátartozásom,

ha felesküszöm a hű polgárságra.

Régi-új haza!

Krőzusként tobzódok

országokban,

közösségek ámításában,

és még sincs, amit megénekelnem.

(Nem, nem vagyok kozmopolita.)

Nincs énekem a hazáról... Az enyémről!

Csak imám magamról, magamért,

és néha, válságos időkben,

a népemért.

Félárván - kitagadottan, be- és elfogadottan -,

a szatmárcsekei tekintetes úr bölcs fohásza kísér naponta,

rám is vonatkoztatottan:

Isten, áldd meg

a MAGYART!

Görögország - Erdély, 2010

Casanova szerelmében

 

 

 

 

 

 

              

 

 

 

 

      

 

 

 

 

 

 

   

 

         Láttam szemedben az illékony szerelmet.
                      

       Mágiád nyilai körberezegték testem,
                      

       s már tudtam, fagyból és forró napsütésből
                      

       csak rajtad át vihet az út.
                      

       Tudtam, téged nem kötnek
                      

       ragaszkodó határok, térarányok,
                      

       érzelmek kozmikus körforgásában
                     

       ölt testet a súlytalanságod.
                      

 

       Sekély lagúnák mocsarát sem látni a gondolából.

                      

       A vesztés biológiáját most tanulom a fáktól..

 

Szabadulás

 

 

 

 

 

 

 

 

   

       

 

       

 

 

       

 

 

      

       ...és elindult,

       s az Olajfák hegyéről -
       madáralakot sejtető,
       lebegő alakzatok
       kísérték,
       s az otthoni kedvenc diófa,
       a körbeülhető vénség
       hűvöse intett.
       Ment.
       Az ismeretlenség mítoszának
       nyűgét elhagyta,
       feltorlódott és váratlanul
       szétfutó vonalak
       vezették lépteit.
       Érzékzsongító, vibráló
       pillérek omlottak le mögötte,
       szárnyat eresztő földsáv
       lendített elébe
       sztrádát.
       Suhant.
       Sorompók,
       vasból vert kompozíciók
       tárultak szét engedelmesen,
       a szembe-nyargaló szél
       illata fenyőerdők
       zöldjével ráköszönt -
       kint megvirradt.
       

       Hajókürt.
       A pálmafa leng.
       Álmos csónakok állnak a kikötőben.

Szavak mérlege

 

Megóvhat-e a szó,
mely hangsúlyt elejtve mondatik ki,
s mint léggömb, pukkad ki a szélben?
Lehet-e védőháló a szó,
ha a sün disznó-tüskéjéből szövetett,

vagy lovasrendőrként tapos a támadókra?

A végletek szeszélyének rapszódiája
nem túlzó lelki fintor,
nem is az értelem útkeresése,

csak vergődés a sápadt bizonytalanság
és vakmerő önbizalom között,
az ego-féltés kifeszített
szúnyoghálójában.

a szülőföldnek

ha...

ha elmondanám

hogy zizeg hogy illatoz

e mézesmadzag mellyel

idegenbe

kötöttem magam

megvetőn

elfordulnál

hallgatva lelked iránytűjére

ha megmutatnám

hogyan kapargatom

a lúgmarta sebek varát

vélt képzelgéseim

fekélyes igazától

háttal

borzongva undorodnál

ha látnád

az ösztöneim lármafáján

füstölgő riadót

a veszély-fényben

felvillanó szurkos

csóva-perceket...

...felém fordulnál

az otthon hétköznapi

köntösében?

..... T ... é ... r ... k ... é ... p ....

 

                                A vidékek vonásai hangsúlyosan kirajzolódnak valami finoman           lágy,                                                                megfoghatatlanul könnyű,

                               bársonyos tapintású lélekhártyára, 

            formák és színek ivódnak be mélyen a rostokba, s míg dőrén 

                       suhansz egy-két országnyit előre, 

a bíborfestéken, a vékony rétegeken erővel áttör 

              a távolság kedélye, s mit a pergamen felszívott, megőrzött, 

                         fakó ábrává, megszakadt vonallá, színehagyott, jeltelen jellé sorvasztja a
                                                                             tér-idő szinapszisa. 

                         Míg tartásra renyhén a lélekgöngyöleg szét

  m á

      l

         l

    i

       k

Béna akkord

 

Mint zongora zöngeszekrényében
pihenő húrok,
szavak szunnyadnak bennem,
polifóniára hangoltan,

de zonogó álmaikban is
iszonyával hangárüregek formátlan terének.

Ma részeg reflexszel ütök billentyűket,
kibuggyan a gátlás félszeg fisze,
a gisz bizonytalansága kipattan a húrból,
s a gyakorló terem zavara felriad:
hangokra töredezetten minden szó
kihunyt.

elvégeztetett

 

( B.G.  emlékének)

 

"valami őspogány illat a Bálványosról
ideleng"
sámánok és rabonbánok
vigyázzák a 

helyemet

 

boszorkányság

megtört átok

bűvös igemormolás

kishitűség gyáva papja

véráldozat-

látomás


a szó az Ige
kimondatott
igaz esendőkért kiált
álszentek csődületének
megkésett rekviem
szövi a legendát

Felismerés

 

Kit a szélcsend is viharként perzsel,
s mint ördögszekeret, zörget a szél,
kit a béke is börtönbe zárhat,
s mint virágot, sebez a dér,
annak a búvóhely is csak stáció,
a tizennégy állomás egyike,
hol bénák a cirénei Simonok,
s posztó a Veronika kendője.

 

Menekülhetsz  -  a mindenerő elől,

meglapulhatsz - a csillagok mögött,

áltathatod magad - a  nincséjjelekkel ,

önnön gyengédet lelkedben  - viseled!

Palackba zártan is elárul és megcsal

a benned vergődő, fényét vesztett angyal!

 

 

delfin-frekvenciák

 

  idomított delfin vagyok
  engem visongó kacagással
  fogadnak
  a taps gyakran
  elmarad
  ilyenkor feloldozom magam
  hangok-szavak báláiból kitekintek
  sziklatemplomok és tavernák
  paradoxonára

        luxus a sör

        ha hideg

        kagylóüregű

        sóvá szikkadó 

        lapos igazság

  áramszünet van

  vonásaim víz-festmény maszatai
  porlaszott delfinagyam
  homokkal keveredik

        salakos a sör

        poshadt

        nincs habzó igazság

        illúziója

 
  ilyenkor visongó kacagással
  tapsra éhesen
  oltár felé
  idomítottan emelem ki fejem

  a műparton

Reál-illúzió

Szűk ingéről a gomb megszökött már rég, a feslésnél kivillan olívaszínű bőre,  borostás arcán a napok gyűrődése ül, s réveteg tekintete  szenvtelen  megpihen a kilyukadt cipőn. 

A festőállvány csak látvány-kellék, s míg napsugár lopózik a félszeg dikóra, a kis csuporban fény-árnyék táncol a beszáradt tempera lelketlen színén. Művész úr - néznek fel rá a korcsmában, s bár rég nem hiszi az égi ajándék becsét, ilyenkor felrohan a szűk szobába, s gyufásdobozba szorított istenként dühvel pingál eget, földet, embert - teremtést!

Néha, mikor a panelfalon áthallatszik a Rachmaninov-etűd, táncra gondol, filmre, zenére, virtuóz-szövegekre - , disznószőrű ecsetjét sarokba dobja, és összeszorított fogakkal készül az újjászületésre...