Mert nincs...

(Makacsnak és Holdviláglánynak ajánlom)

Megénekelném én is a hazámat,

ha nem csak jog szerint birtokolnám, de adatott volna olyan,

mely a szívemben honra is találna.

Mostohát küldött rám az Ég, a szerzettet is jócskán rám testálta.

A sötétzöld, fenyőkaréjos hegyek felett rajzó bárányfelhőt,

majd a verő napfényben sziporkázó tenger hullámait,

ajándékba.

Az első megszült, az ő földjén lettem földönfutóvá,

magas völgyéből a mélykék ég emelkedettségére áhítottan

a másodikhoz menekültem.

(Nem kívánt gyermek daca ez, ki csak házba született, de

nem családba.)

A hazám képzetét most jó orvosként papír-recepttel gyógyítja

egy ország,

ki majd magáénak mond, jogot ad és kötelez,

ha bebizonyítom a hozzátartozásom,

ha felesküszöm a hű polgárságra.

Régi-új haza!

Krőzusként tobzódok

országokban,

közösségek ámításában,

és még sincs, amit megénekelnem.

(Nem, nem vagyok kozmopolita.)

Nincs énekem a hazáról... Az enyémről!

Csak imám magamról, magamért,

és néha, válságos időkben,

a népemért.

Félárván - kitagadottan, be- és elfogadottan -,

a szatmárcsekei tekintetes úr bölcs fohásza kísér naponta,

rám is vonatkoztatottan:

Isten, áldd meg

a MAGYART!

Görögország - Erdély, 2010