Egy festmény alá

   Csak álltak ott, elevenen, 
   a sötétzöld fegyelem sorkatonái,
   ősi rítusok pogány hite erőt hozott,
   biztonság fenyvesillatát hordozta a szél.

   És szélvész jött.

   Poklok szaggatták ketté a délceg jövőt,
   méltósággal döndült az erdő-áldozat.


   Föld öléből kikelt friss keresztek
   rendezett sorokban hiátust őriznek,
   letarolt reményt.


   S a törpe hősök masíroznak 
   a történelem diadalmenetén.

Utak számmisztikája

  

  Az abbahagyott, a feladott:
  hétnapi járóföld mesétlenül józan 
  kiúttalansága,  
  hatszori hiábavalóság 
  a jerikói falak körül,  
  a teremtés öt napjának 
  koronázatlansága,
  negyedik égtáj hiánya 
  az iránytű lapján,
  a szentháromság 
  meg-megkáromlása,
  a kétszerkettő
  hiteltelensége,
  az egy kudarca. 
  
  A semmi.

Törpeségek nagy dolgairól

  Mert nincs pardon,

  int a nagy Tanítómester,

  - létpillantás az életed, 

  tartamát nem érzékeled -,

  s Ő tetten ér téged,

  mint közrendőr

  a vétkest,

  lecsap rád, akár a héja, 

  majd elröppen tőled,

  viszi magával a zsákmányt,

  atommagnyi életed töredékeit

  ..................................

  mert nincs pardon,

  marad életesélyed árnyék-roncsa,

  mert nincs pardon,

  nem lehet kétszer belépni ugyanabba a folyamba ,
  ez nem filozófia,

  de a közhelybölcselet nincs-pardona, 

  magadtól magadból okulj,

  ha van még időd,

  s a rettenettel élj:

  

  mindig les rád,

  nincs pardon,

  a Nagy Héja..

Önmegvezető

 

  Landoltunk az  érdekek terepén, önző haszon, méltányos előny.
  Döntse el a lelkiismeret, hogy tetszhessen önnön arcunk,
  hogy az erkölcs sekély tavában a tökéletlent tökélynek lássuk,
  hogy lehessen ámítni magunk, s akár Narcissus, virággá változzunk!
  Csak Echo néma.
  Nimfakezével nem int.
  Hagyja, hogy nézzük a tükörcsodát.

  És ránk kacsint a kép,
  nem hamis gyöngyök, értékőrző ékszerek vagyunk,
  örülj, szerelemetes magunk!

  "Ó, más a maga hasznát kereső érdek!"

  (Igazságosan megillet a vétek...)

Mai exodus (tanmese)

Visít a vére, dac diktál diadalt,
késélre feni hangját, a vijjogót,
bakó pallosa a tekintete,
lesújt,
ketté vágja a régi nászt, 
a nemzések szent pillanatait,
konyhaasztalon az abroszt,
a kalapviselő-háborúk vétkeit,
s az anyóstól kapott parfüm illatát...

felezi a gyermekágy lázát,
és derűjét a csecsemőmosolynak, 
kéjjel hasítja szét
a reggeli gyermekgügyögést,
békéjét a karácsonyi angyalhajaknak...

vadul szeli ketté
a panelon át-áthallott kutyavakkantást,
szétmetszi a legyek zümmögését,
a zsákutcában megrekedt hallgatást,
s a béna csend csapdáját felezi zihálva.

Felezi a múltat, jussot hagy és visz.
A jelent megosztja, nem juttat, de vesz.
Ottfelejt hiányt és elprédált esélyeket.

Szétosztotta a jövőt. 

A frontvonal mögé 

visszahőkölt az értelem, az emlékezet.

(A Vörös-tengert

Isten keze választja szét,
- az átkelés csoda - 
kit magának akar, átmegy,

a háborús fél feje felett 

átcsap a víz.)

Örömőrző

   Aznap rám mosolygott a szénarét

   és a két öreg néni kint a padon,
   kik csak ültek ott, tiszta kötényben,
   mint az időt múlató nagy szünet
   két megszólalás közötti tartamon.

   Nem is mosolyogtak, rám nevettek,
   de ezt csak később értettem meg,
   a hangot nem hallottam a csendtől,
   mely, akár sóhajtás után a nyugalom,
   elnyújtózkodott hosszan a lelkemen.

   Örültek nekem, hogy ott járok el,
   akárcsak copfos kislány koromban,
   mikor a szénarét derűje rám talált,
   a csipkebokor is vidáman szökellett,
   mint apám füttyszava fenn  az odorban*.

   A két öreg néni tiszta kötényben,
   jól tudom, holnap már nem ül ott,
   mindent, mi kedély, elnyű az idő,
   csak az apám füttyszava marad töretlen,
   s bokraival a rét örökkön mosolyt ont.



   *odor -  székely tájszó - csűrben vagy a csűrpadláson gabona vagy szénatartó retesz, vagy maga a csűrpadlás, amit gabona- vagy szénatárolásra használnak

Appel

                                            

                   .                                Kiéleztem magamban 

                             megveszett táncodat. Minden mozdulatod 

                          a csontomba vágjon, minden sasszéd a velőmig 

                      szúrjon, sejtet hasítson, metssze ketté e vörös leplet, 

                                 pezsdítse vér-ütemeit a pasodoblenak! 

                                         Élet, ünnepeld a corridaidat!                

                          

                                  A bősz bikát nem látni sehol, sehol.

                                Vad önsebzesem acélkardja matador. 

                                 Halálom erőjátéka fiesta-látvánnyá

                                                       csillapul.

                                          

Nincs-vers a voltról

   Árvul a  lugas Árkádiában.

   Tán nem is volt ilyen,

   csak magamnak kitaláltam.

   Már az idő sem nyúlik

   a vidám végtelenbe,

   kifakult a domb, kopár,
   színtelen a kék hegy is.

   Boldogtalan minden bogár.

   A virágos rét vigasz-mese.

   Már rég hallgat Pán sípszava,

   idill utáni rémület csendje

   űzte el a nyájat,

   a pásztor is
   idegen tájakra ballagott.

   Nyoma sincs a lugasnak Árkádiában.

   Nem tudja a költő.

   Régóta halott.

körbe-körbe

                                                        

  



      

                

                                    (Pancsónak)

   

     itt ődöng a térben

    tekintet

    részegült ködébe

    rejti  szégyenét

    arcpírja rég

    elvetélt

    gyónás a bűnökért

    itt suhan a légben

    érintés

    józan illatánál

    lebbenti titkát

    tekintete rég

    megtért

    könyörgés a vádakért

Jelentés bentről

  
       Vad kuszaságában a bozótnak

       útját veszíti, aki gyenge,

       erőtlen lesz a hitehagyott,

       kifulladva támolyog benne...

       Ezer lábúnak kéne lenni,

       vagy kicsi fekete rigónak,

       rezzenni, kirepülni innen,

       trillázni minden kókadónak!

       Itt bent a cserje egyre csak nő:

       megkísértő vágyak csapdája.

       Keresek égbenyúló fákat,

       vezessenek tekintetükkel

       a régi gyermekkor tisztására...

Suta balladácska az életről

     Kiterített ez a világ,
     vér voltam a lepedőjén,
     áztatott, sikált kefével,
     kifacsart durva kezével ,
     de makacsul ott maradtam
     a gyolcsnak finom fehérén.


     Együtt égünk tűző napon,
     szikkadunk, ki- s megfakulok,
     önmagam árnyéka leszek,
     és bűnjelnek megmaradok.


     Rám mutatva döntést hoznak
     skárlátbírák jajvörösben:
     Világ, ím, örömöd vére
     nem mosható hófehérre;
     vigasság lesz bűnhődésed,
     míg lehullsz az éjsötétbe'!

Fokok vetélkedése

...marad az ösztön.

Élet ez is.

Túléli a tudatot.

Állati ingerrel vetődni zsákmányra,

felfalni, mi pusztítható.

Nem éhség az, mi hozzá erőt ad,

uralomvágy:

kiszorítni

a másik

élethez való

jogát.

Önző gén.

Ösztön.

Túléli

a tudatot.

Öndicsőül.

Élet ez is.

Túlél minket.

Felemás ének a korhadóról

     

     Rozsdás gönceit lerázta magáról,
     csupasz kezére fekete madár szállt.


     Emlékszik jobb időkre, öltözködésekre,
     tavaszok selymes tapintására,
     viháncolások szerelemízére,
     s zsenge illatára a fuvallatoknak. 
     És ott járt vendégként nemrég
     mélyen örvénylő melegével a nyár...
     Ma nincs külvilág, sem bent életnedv,
     kihalt a lelket tápláló háncs,
     nem felel a fénynek, harmatra sem vár,
     de évgyűrűk kódolt üzenetét  őrzi, 
     a testében szorosan lerakódottat: 
     élettorlódást, kiugrásokat,
     ellipsziseit a hamvadó időnek.


     Fehér álom fátyolburkot sző rá,
     csupasz kezéről elszáll a fekete madár.

Sorsfordulón

   Betonölbe rejtett ernyedt testét
   komisz kőujjak simogatják;
   csak a satu szoríthat így,
   csak a rabság feszülhet így
   neki a fejlett tudatnak!
   Merev biztonság vicsorog reá,
   erőlteti magát a poshadt béke,
   míg goromba keményre 
   kínozza izmait
   a csonttörés lázálma,
   míg Achilles-ína 
   belerándul,
   míg bosszúra ugrik
   a lét!

Rengő-ringó Bölcső

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  Elgyötört csípeje lassúdan reng

   a perzselő napsütésben,

   villával a vállán szénarétre

   az ura után megy

   mogyorótestű,

   alacsony, dundi nagyanyám!

   Keskeny medencéje szerelembölcső:

   tizenegy kiscsipást ringatott életbe:

   egyet Istennek, egyet a hazának, egyet a...,

   és a torokgyíknak is négyet.

         És mindig megy, 

         már ismert, s még ismeretlen utakon,

         megy az ura után a fűrendet szétverni,

         megkeresni fiait a fronton,

         unokák, dédunokák után oson a lelke:

         távolba néző tekintetével Vancouvert, Visbyt keresi,

         közben tojásokat rak a kotlós tyúk alá,

         míg egyszer

         elgyötört csípővel lassúdan

         a maga fényes útján

                                                elmegy.

Kérdések Anyámhoz

    Háromszor szólalt meg a kakas,
    és elmentem tőled,
     a testemmel megtagadtalak.


    Te elárultál az életnek
    az utolsó csókkal:
    a halállal magadra hagytalak.


    Melyikünk bűne a nagyobb,
    mondd,
    miként ró ki büntetést a Nagy?


    E bűnhődés földi poklától
    megtisztultan
    leszek-e előtted igazabb?

El

 

 

 

 

 

                                                                                                                                       Mottó : „Gyakran bármilyen lépés jobb, mint a nem lépés, különösen, ha már hosszú ideje élsz egy boldogtalan helyzetbe ragadva."(Eckhart Tolle)

   
   Ázik, foszlik a mediterrán varázs.
   Ököllel verik szét a vaskezű szelek,
   s a tisztaság kék darabjait messzire elviszik.
   Szürkülnek a frissen kelt tengerhabok,
   eső mossa erőtelenné az érintésüket.
   A lét-mirákulum csak szűnik, szűnik...
   
   Kaktuszfelhő szakad, észak felé riad...
   Egy elvetélt álom forgószele röpít, beszippant!
   
   Ne keressétek az életem maradékait!
   A zivatar elmos mindent, ami szép és ami rút.
   
   Nincsenek csodák, csak viharok és földiháborúk.

Erósz és a slicc

Már megint tanítottak, hangnemre okítottak az okosok.
Legyek mai, diktál a kor!

A kór. A levegőbe száműzött  értelem, mely öncélúan illeszt szavakat, s mint korszerű illúzióbazár kínálja a líra portékáit -, selypít vagy dünnyög az árus, egyremegy! A sznob mindig potenciális vevő, megáll az asztalánál. Rábólint, abból kér, amit a szavak és képek trendivé  riszáltak.
Kit érdekel ma már Erósz, a vágy is az újhullámnak hódol! Mit énekelni boltívekről! A panelek közé szorult nulltündérek hangja elfojtja úgyis, s a hipphopp-kofák versringyóját bambult, divatra éhes kultúremberek fogyasztják.

Ma megint okítottak az okosok!
Hosszú út porából köpenyeget venni nem ciki, már régesrég avítt, akárcsak eltűnni hirtelen, mint erdőben a vadnyom!
Mondjam, maradok, és az erotikával is bánjak divatosan, ha lehet, emígyen:

"sliccem néha férfiasan
nyitva hagyom, látszik a hasam."

Erósz villan

   


     Boltívek didergésében fogan,

     lobban az érzékiség ,

     utat talál, életrésnyit,

     s a rügy-tavaszba átpiheg;

     vastag falakból kihasad

     a rét, a virág, a vadbozót,

     sugárparittyáz fentről a lég,

     omlik kábán a határkő,

     s lángra nyílik a pillanat...

     ...a szökött tél izzó nászjátékát

     megremegik az ibolyák...

Kényszerűségben

 

   Nehéz erők szorításából kiszakadtan
   szellemlényként akár az űrben is

   lebeghetnék!
   Mászkálok.
   Leülök.
   Elfáradtam.
   Víztükrön csillan úgy a fény,
   metszett kristálypohárban a pezsgő,
   mint fejemben, zsigereimben éhsége
   a szabadságnak.
   Részegít az elképzelés mámora, 

   szépsége!

   Itt lent  pincebogarak.
   Feketék.
   Undorítóak.
   Nyálkás csigák tapogatnak felém.
   A földnek vagyok kiszolgáltatott.
   Nem ereszt, nem enged,
   pörölyhöz szokott kezének szorítása
   erőt fitogtat,
   elkerülhetetlent.

 

   Ülök.
   S talán egyszer elindulok,
   akárcsak az ősök, hittel,
   hittel a csodákban,
   a csodafiúszarvas csalogató 

   játékában.

Mert nincs...

(Makacsnak és Holdviláglánynak ajánlom)

Megénekelném én is a hazámat,

ha nem csak jog szerint birtokolnám, de adatott volna olyan,

mely a szívemben honra is találna.

Mostohát küldött rám az Ég, a szerzettet is jócskán rám testálta.

A sötétzöld, fenyőkaréjos hegyek felett rajzó bárányfelhőt,

majd a verő napfényben sziporkázó tenger hullámait,

ajándékba.

Az első megszült, az ő földjén lettem földönfutóvá,

magas völgyéből a mélykék ég emelkedettségére áhítottan

a másodikhoz menekültem.

(Nem kívánt gyermek daca ez, ki csak házba született, de

nem családba.)

A hazám képzetét most jó orvosként papír-recepttel gyógyítja

egy ország,

ki majd magáénak mond, jogot ad és kötelez,

ha bebizonyítom a hozzátartozásom,

ha felesküszöm a hű polgárságra.

Régi-új haza!

Krőzusként tobzódok

országokban,

közösségek ámításában,

és még sincs, amit megénekelnem.

(Nem, nem vagyok kozmopolita.)

Nincs énekem a hazáról... Az enyémről!

Csak imám magamról, magamért,

és néha, válságos időkben,

a népemért.

Félárván - kitagadottan, be- és elfogadottan -,

a szatmárcsekei tekintetes úr bölcs fohásza kísér naponta,

rám is vonatkoztatottan:

Isten, áldd meg

a MAGYART!

Görögország - Erdély, 2010

Casanova szerelmében

 

 

 

 

 

 

              

 

 

 

 

      

 

 

 

 

 

 

   

 

         Láttam szemedben az illékony szerelmet.
                      

       Mágiád nyilai körberezegték testem,
                      

       s már tudtam, fagyból és forró napsütésből
                      

       csak rajtad át vihet az út.
                      

       Tudtam, téged nem kötnek
                      

       ragaszkodó határok, térarányok,
                      

       érzelmek kozmikus körforgásában
                     

       ölt testet a súlytalanságod.
                      

 

       Sekély lagúnák mocsarát sem látni a gondolából.

                      

       A vesztés biológiáját most tanulom a fáktól..

 

Szabadulás

 

 

 

 

 

 

 

 

   

       

 

       

 

 

       

 

 

      

       ...és elindult,

       s az Olajfák hegyéről -
       madáralakot sejtető,
       lebegő alakzatok
       kísérték,
       s az otthoni kedvenc diófa,
       a körbeülhető vénség
       hűvöse intett.
       Ment.
       Az ismeretlenség mítoszának
       nyűgét elhagyta,
       feltorlódott és váratlanul
       szétfutó vonalak
       vezették lépteit.
       Érzékzsongító, vibráló
       pillérek omlottak le mögötte,
       szárnyat eresztő földsáv
       lendített elébe
       sztrádát.
       Suhant.
       Sorompók,
       vasból vert kompozíciók
       tárultak szét engedelmesen,
       a szembe-nyargaló szél
       illata fenyőerdők
       zöldjével ráköszönt -
       kint megvirradt.
       

       Hajókürt.
       A pálmafa leng.
       Álmos csónakok állnak a kikötőben.

Szavak mérlege

 

Megóvhat-e a szó,
mely hangsúlyt elejtve mondatik ki,
s mint léggömb, pukkad ki a szélben?
Lehet-e védőháló a szó,
ha a sün disznó-tüskéjéből szövetett,

vagy lovasrendőrként tapos a támadókra?

A végletek szeszélyének rapszódiája
nem túlzó lelki fintor,
nem is az értelem útkeresése,

csak vergődés a sápadt bizonytalanság
és vakmerő önbizalom között,
az ego-féltés kifeszített
szúnyoghálójában.

a szülőföldnek

ha...

ha elmondanám

hogy zizeg hogy illatoz

e mézesmadzag mellyel

idegenbe

kötöttem magam

megvetőn

elfordulnál

hallgatva lelked iránytűjére

ha megmutatnám

hogyan kapargatom

a lúgmarta sebek varát

vélt képzelgéseim

fekélyes igazától

háttal

borzongva undorodnál

ha látnád

az ösztöneim lármafáján

füstölgő riadót

a veszély-fényben

felvillanó szurkos

csóva-perceket...

...felém fordulnál

az otthon hétköznapi

köntösében?

..... T ... é ... r ... k ... é ... p ....

 

                                A vidékek vonásai hangsúlyosan kirajzolódnak valami finoman           lágy,                                                                megfoghatatlanul könnyű,

                               bársonyos tapintású lélekhártyára, 

            formák és színek ivódnak be mélyen a rostokba, s míg dőrén 

                       suhansz egy-két országnyit előre, 

a bíborfestéken, a vékony rétegeken erővel áttör 

              a távolság kedélye, s mit a pergamen felszívott, megőrzött, 

                         fakó ábrává, megszakadt vonallá, színehagyott, jeltelen jellé sorvasztja a
                                                                             tér-idő szinapszisa. 

                         Míg tartásra renyhén a lélekgöngyöleg szét

  m á

      l

         l

    i

       k

Béna akkord

 

Mint zongora zöngeszekrényében
pihenő húrok,
szavak szunnyadnak bennem,
polifóniára hangoltan,

de zonogó álmaikban is
iszonyával hangárüregek formátlan terének.

Ma részeg reflexszel ütök billentyűket,
kibuggyan a gátlás félszeg fisze,
a gisz bizonytalansága kipattan a húrból,
s a gyakorló terem zavara felriad:
hangokra töredezetten minden szó
kihunyt.

elvégeztetett

 

( B.G.  emlékének)

 

"valami őspogány illat a Bálványosról
ideleng"
sámánok és rabonbánok
vigyázzák a 

helyemet

 

boszorkányság

megtört átok

bűvös igemormolás

kishitűség gyáva papja

véráldozat-

látomás


a szó az Ige
kimondatott
igaz esendőkért kiált
álszentek csődületének
megkésett rekviem
szövi a legendát

Felismerés

 

Kit a szélcsend is viharként perzsel,
s mint ördögszekeret, zörget a szél,
kit a béke is börtönbe zárhat,
s mint virágot, sebez a dér,
annak a búvóhely is csak stáció,
a tizennégy állomás egyike,
hol bénák a cirénei Simonok,
s posztó a Veronika kendője.

 

Menekülhetsz  -  a mindenerő elől,

meglapulhatsz - a csillagok mögött,

áltathatod magad - a  nincséjjelekkel ,

önnön gyengédet lelkedben  - viseled!

Palackba zártan is elárul és megcsal

a benned vergődő, fényét vesztett angyal!

 

 

delfin-frekvenciák

 

  idomított delfin vagyok
  engem visongó kacagással
  fogadnak
  a taps gyakran
  elmarad
  ilyenkor feloldozom magam
  hangok-szavak báláiból kitekintek
  sziklatemplomok és tavernák
  paradoxonára

        luxus a sör

        ha hideg

        kagylóüregű

        sóvá szikkadó 

        lapos igazság

  áramszünet van

  vonásaim víz-festmény maszatai
  porlaszott delfinagyam
  homokkal keveredik

        salakos a sör

        poshadt

        nincs habzó igazság

        illúziója

 
  ilyenkor visongó kacagással
  tapsra éhesen
  oltár felé
  idomítottan emelem ki fejem

  a műparton