Kérdések Anyámhoz

    Háromszor szólalt meg a kakas,
    és elmentem tőled,
     a testemmel megtagadtalak.


    Te elárultál az életnek
    az utolsó csókkal:
    a halállal magadra hagytalak.


    Melyikünk bűne a nagyobb,
    mondd,
    miként ró ki büntetést a Nagy?


    E bűnhődés földi poklától
    megtisztultan
    leszek-e előtted igazabb?

El

 

 

 

 

 

                                                                                                                                       Mottó : „Gyakran bármilyen lépés jobb, mint a nem lépés, különösen, ha már hosszú ideje élsz egy boldogtalan helyzetbe ragadva."(Eckhart Tolle)

   
   Ázik, foszlik a mediterrán varázs.
   Ököllel verik szét a vaskezű szelek,
   s a tisztaság kék darabjait messzire elviszik.
   Szürkülnek a frissen kelt tengerhabok,
   eső mossa erőtelenné az érintésüket.
   A lét-mirákulum csak szűnik, szűnik...
   
   Kaktuszfelhő szakad, észak felé riad...
   Egy elvetélt álom forgószele röpít, beszippant!
   
   Ne keressétek az életem maradékait!
   A zivatar elmos mindent, ami szép és ami rút.
   
   Nincsenek csodák, csak viharok és földiháborúk.

Erósz és a slicc

Már megint tanítottak, hangnemre okítottak az okosok.
Legyek mai, diktál a kor!

A kór. A levegőbe száműzött  értelem, mely öncélúan illeszt szavakat, s mint korszerű illúzióbazár kínálja a líra portékáit -, selypít vagy dünnyög az árus, egyremegy! A sznob mindig potenciális vevő, megáll az asztalánál. Rábólint, abból kér, amit a szavak és képek trendivé  riszáltak.
Kit érdekel ma már Erósz, a vágy is az újhullámnak hódol! Mit énekelni boltívekről! A panelek közé szorult nulltündérek hangja elfojtja úgyis, s a hipphopp-kofák versringyóját bambult, divatra éhes kultúremberek fogyasztják.

Ma megint okítottak az okosok!
Hosszú út porából köpenyeget venni nem ciki, már régesrég avítt, akárcsak eltűnni hirtelen, mint erdőben a vadnyom!
Mondjam, maradok, és az erotikával is bánjak divatosan, ha lehet, emígyen:

"sliccem néha férfiasan
nyitva hagyom, látszik a hasam."

Erósz villan

   


     Boltívek didergésében fogan,

     lobban az érzékiség ,

     utat talál, életrésnyit,

     s a rügy-tavaszba átpiheg;

     vastag falakból kihasad

     a rét, a virág, a vadbozót,

     sugárparittyáz fentről a lég,

     omlik kábán a határkő,

     s lángra nyílik a pillanat...

     ...a szökött tél izzó nászjátékát

     megremegik az ibolyák...

Kényszerűségben

 

   Nehéz erők szorításából kiszakadtan
   szellemlényként akár az űrben is

   lebeghetnék!
   Mászkálok.
   Leülök.
   Elfáradtam.
   Víztükrön csillan úgy a fény,
   metszett kristálypohárban a pezsgő,
   mint fejemben, zsigereimben éhsége
   a szabadságnak.
   Részegít az elképzelés mámora, 

   szépsége!

   Itt lent  pincebogarak.
   Feketék.
   Undorítóak.
   Nyálkás csigák tapogatnak felém.
   A földnek vagyok kiszolgáltatott.
   Nem ereszt, nem enged,
   pörölyhöz szokott kezének szorítása
   erőt fitogtat,
   elkerülhetetlent.

 

   Ülök.
   S talán egyszer elindulok,
   akárcsak az ősök, hittel,
   hittel a csodákban,
   a csodafiúszarvas csalogató 

   játékában.

Mert nincs...

(Makacsnak és Holdviláglánynak ajánlom)

Megénekelném én is a hazámat,

ha nem csak jog szerint birtokolnám, de adatott volna olyan,

mely a szívemben honra is találna.

Mostohát küldött rám az Ég, a szerzettet is jócskán rám testálta.

A sötétzöld, fenyőkaréjos hegyek felett rajzó bárányfelhőt,

majd a verő napfényben sziporkázó tenger hullámait,

ajándékba.

Az első megszült, az ő földjén lettem földönfutóvá,

magas völgyéből a mélykék ég emelkedettségére áhítottan

a másodikhoz menekültem.

(Nem kívánt gyermek daca ez, ki csak házba született, de

nem családba.)

A hazám képzetét most jó orvosként papír-recepttel gyógyítja

egy ország,

ki majd magáénak mond, jogot ad és kötelez,

ha bebizonyítom a hozzátartozásom,

ha felesküszöm a hű polgárságra.

Régi-új haza!

Krőzusként tobzódok

országokban,

közösségek ámításában,

és még sincs, amit megénekelnem.

(Nem, nem vagyok kozmopolita.)

Nincs énekem a hazáról... Az enyémről!

Csak imám magamról, magamért,

és néha, válságos időkben,

a népemért.

Félárván - kitagadottan, be- és elfogadottan -,

a szatmárcsekei tekintetes úr bölcs fohásza kísér naponta,

rám is vonatkoztatottan:

Isten, áldd meg

a MAGYART!

Görögország - Erdély, 2010

Casanova szerelmében

 

 

 

 

 

 

              

 

 

 

 

      

 

 

 

 

 

 

   

 

         Láttam szemedben az illékony szerelmet.
                      

       Mágiád nyilai körberezegték testem,
                      

       s már tudtam, fagyból és forró napsütésből
                      

       csak rajtad át vihet az út.
                      

       Tudtam, téged nem kötnek
                      

       ragaszkodó határok, térarányok,
                      

       érzelmek kozmikus körforgásában
                     

       ölt testet a súlytalanságod.
                      

 

       Sekély lagúnák mocsarát sem látni a gondolából.

                      

       A vesztés biológiáját most tanulom a fáktól..

 

Szabadulás

 

 

 

 

 

 

 

 

   

       

 

       

 

 

       

 

 

      

       ...és elindult,

       s az Olajfák hegyéről -
       madáralakot sejtető,
       lebegő alakzatok
       kísérték,
       s az otthoni kedvenc diófa,
       a körbeülhető vénség
       hűvöse intett.
       Ment.
       Az ismeretlenség mítoszának
       nyűgét elhagyta,
       feltorlódott és váratlanul
       szétfutó vonalak
       vezették lépteit.
       Érzékzsongító, vibráló
       pillérek omlottak le mögötte,
       szárnyat eresztő földsáv
       lendített elébe
       sztrádát.
       Suhant.
       Sorompók,
       vasból vert kompozíciók
       tárultak szét engedelmesen,
       a szembe-nyargaló szél
       illata fenyőerdők
       zöldjével ráköszönt -
       kint megvirradt.
       

       Hajókürt.
       A pálmafa leng.
       Álmos csónakok állnak a kikötőben.

Szavak mérlege

 

Megóvhat-e a szó,
mely hangsúlyt elejtve mondatik ki,
s mint léggömb, pukkad ki a szélben?
Lehet-e védőháló a szó,
ha a sün disznó-tüskéjéből szövetett,

vagy lovasrendőrként tapos a támadókra?

A végletek szeszélyének rapszódiája
nem túlzó lelki fintor,
nem is az értelem útkeresése,

csak vergődés a sápadt bizonytalanság
és vakmerő önbizalom között,
az ego-féltés kifeszített
szúnyoghálójában.

a szülőföldnek

ha...

ha elmondanám

hogy zizeg hogy illatoz

e mézesmadzag mellyel

idegenbe

kötöttem magam

megvetőn

elfordulnál

hallgatva lelked iránytűjére

ha megmutatnám

hogyan kapargatom

a lúgmarta sebek varát

vélt képzelgéseim

fekélyes igazától

háttal

borzongva undorodnál

ha látnád

az ösztöneim lármafáján

füstölgő riadót

a veszély-fényben

felvillanó szurkos

csóva-perceket...

...felém fordulnál

az otthon hétköznapi

köntösében?

..... T ... é ... r ... k ... é ... p ....

 

                                A vidékek vonásai hangsúlyosan kirajzolódnak valami finoman           lágy,                                                                megfoghatatlanul könnyű,

                               bársonyos tapintású lélekhártyára, 

            formák és színek ivódnak be mélyen a rostokba, s míg dőrén 

                       suhansz egy-két országnyit előre, 

a bíborfestéken, a vékony rétegeken erővel áttör 

              a távolság kedélye, s mit a pergamen felszívott, megőrzött, 

                         fakó ábrává, megszakadt vonallá, színehagyott, jeltelen jellé sorvasztja a
                                                                             tér-idő szinapszisa. 

                         Míg tartásra renyhén a lélekgöngyöleg szét

  m á

      l

         l

    i

       k

Béna akkord

 

Mint zongora zöngeszekrényében
pihenő húrok,
szavak szunnyadnak bennem,
polifóniára hangoltan,

de zonogó álmaikban is
iszonyával hangárüregek formátlan terének.

Ma részeg reflexszel ütök billentyűket,
kibuggyan a gátlás félszeg fisze,
a gisz bizonytalansága kipattan a húrból,
s a gyakorló terem zavara felriad:
hangokra töredezetten minden szó
kihunyt.

elvégeztetett

 

( B.G.  emlékének)

 

"valami őspogány illat a Bálványosról
ideleng"
sámánok és rabonbánok
vigyázzák a 

helyemet

 

boszorkányság

megtört átok

bűvös igemormolás

kishitűség gyáva papja

véráldozat-

látomás


a szó az Ige
kimondatott
igaz esendőkért kiált
álszentek csődületének
megkésett rekviem
szövi a legendát

Felismerés

 

Kit a szélcsend is viharként perzsel,
s mint ördögszekeret, zörget a szél,
kit a béke is börtönbe zárhat,
s mint virágot, sebez a dér,
annak a búvóhely is csak stáció,
a tizennégy állomás egyike,
hol bénák a cirénei Simonok,
s posztó a Veronika kendője.

 

Menekülhetsz  -  a mindenerő elől,

meglapulhatsz - a csillagok mögött,

áltathatod magad - a  nincséjjelekkel ,

önnön gyengédet lelkedben  - viseled!

Palackba zártan is elárul és megcsal

a benned vergődő, fényét vesztett angyal!

 

 

delfin-frekvenciák

 

  idomított delfin vagyok
  engem visongó kacagással
  fogadnak
  a taps gyakran
  elmarad
  ilyenkor feloldozom magam
  hangok-szavak báláiból kitekintek
  sziklatemplomok és tavernák
  paradoxonára

        luxus a sör

        ha hideg

        kagylóüregű

        sóvá szikkadó 

        lapos igazság

  áramszünet van

  vonásaim víz-festmény maszatai
  porlaszott delfinagyam
  homokkal keveredik

        salakos a sör

        poshadt

        nincs habzó igazság

        illúziója

 
  ilyenkor visongó kacagással
  tapsra éhesen
  oltár felé
  idomítottan emelem ki fejem

  a műparton

Reál-illúzió

Szűk ingéről a gomb megszökött már rég, a feslésnél kivillan olívaszínű bőre,  borostás arcán a napok gyűrődése ül, s réveteg tekintete  szenvtelen  megpihen a kilyukadt cipőn. 

A festőállvány csak látvány-kellék, s míg napsugár lopózik a félszeg dikóra, a kis csuporban fény-árnyék táncol a beszáradt tempera lelketlen színén. Művész úr - néznek fel rá a korcsmában, s bár rég nem hiszi az égi ajándék becsét, ilyenkor felrohan a szűk szobába, s gyufásdobozba szorított istenként dühvel pingál eget, földet, embert - teremtést!

Néha, mikor a panelfalon áthallatszik a Rachmaninov-etűd, táncra gondol, filmre, zenére, virtuóz-szövegekre - , disznószőrű ecsetjét sarokba dobja, és összeszorított fogakkal készül az újjászületésre...

Ki ?

ki keveri a halál színeit

hol

a borostyánkő-ragyogás

hol vannak

a fosszília kései fényei

a megkövesedett

életvágy stigmája

ki keveri az élet színeit

hová tette

a zafír-csillogást

hol

a kéjsóvár rubin-ölelés

a vörös berill életlángja

hol

a turmalin-ösvény

fel az Omegára

ki az

ki az

ki keveri

az élet

a halál

éktelen

színtelen színeit

talán otthon jártam

    vihar vitt
     mennydörgött belül és
     ázott ünnepek vártak
     a fényre
     jégkristályok csillanásával
     emlék parolázott
     sóvár felhők arcán olvadt
     a szorongás
     kaput nyitott az ismerős térvilág
     zenéje


     sámándob és harang


     "hiányok térképén"
     csontra fagy a jel
     csapdákat épít a megszokás
     és sikkad a káprázat


     csak a csupasz szilvafák
     s egy koldus kutya sziluettje kísért
     lelkembe hazajár


     (2011 januárjában)

Totemőstemető

 
Suta vadásza voltam

e vidéknek,

ám a barlang falára 

rajzolt állataimat

majd aranykeretbe foglalja

az idő.

Itt fog  megcsodálni

a kereső, ha a képekben

bölényhangom csont-íjait

megtalálja.

Hejhaj-irányok

Hej, hogy hurutnak,

böfögnek a bagószagú,

keskeny utcák macskakövei!

Hogy loholnak utánam, hajkurásszák léptem árnyait, 

míg egyszer, haj, kifullad fullajtár-magam,

s befed iszaptemetője a zúduló

árvíznek!

Hej, holtág a kapaszkodó,  felfelé inaló ösvény,

megrothadt levelek, tört ágak süllyesztője,

s hej, a lejtőnek kígyónyelve zsákmányt keres...!

Ki fogja megtudni,  ha majdan, 

haj, megmartan árokban  végzem?

Életzene

 

(egy barátnőmnek)

 

Vonagló, ügető ritmus. Betegszív-hangok. 

Énszerelmesek, önszáműzöttek, haldoklók 

rossz metruma. 

Mérhető mérték. 

És mértéktelen lidércnyomás. 

Menekülő szenvedés: topogó dörömbölés belül, 

oltalom nélküli magány. 

Magunk visszhangja. 

 Engedelmes idomulások fogytán foszló társhiány. 

Ringató ritmusú 

félhangok tökéletlensége.

 

 

Kérés

Piramistitkokat hordoz a tested,

háboríthatatlan, ősi hatalom ereje szunnyad

benned,

mégis sérthető és porladó...,

a cikcakkos vonalakat eltakaró...,

lélekfolyosóid áthatolhatatlan építménye

az asszonyi glória vélt megőrzője

nem lehet, ...

... lásd, Ő feltár, idegeneknek mutogat,

üregeidben csak a sírkamra maradt meg

magadnak!

Kőkeménynek látszol,

záróköveid mozdíthatatlanok.

Omolj rám, együtt legyünk halhatatlanok!

Negatív metszet

Cipeltem a ganés szalmát, hajamból ráztam ki a guanót, szennyes úton hason csúszva izzadtam, feszült a dróthurok: választásom kéjes karja.

Világölelő mosollyal indultam egykor. Eltereltek kerítők és görbe utak, játszi gondolatok és laposak, az agyhűtő barátok is olykor. A kristályhegyek kitértek előlem, kivénhedt kofák árulták a mézet, ideggubancoló szabályok szegték kedvem, gyakran. Szellemmel találkoznom ritkán lehetett.

Jutott veszélyből, sunyi ellenségből, lődörgő ítélet hugyozta igazát fejemre, félszázad keringője lejtett tánclépést, suhant el mellettem, dallamát nem értem tetten.

Állatfarmon éltem, istállóban, struccok, meddő tehenek, hivalkodó pávák között, juhok alá hordtam az almot, létrát hevenyésztem,  naponta feljártam a tyúktojáshoz rajta... 

...villába szorult trágyaszag bűze, kopott lószerszámok képei kísértenek.

Elmaradt a vágta, parazsat evő paripán vagy ló nélküli lovon, vágta, önmagamból önmagamig.

Mennyi van még hátra!

Ami megmaradt

 

Ködmönöm cifra ráncára
hímeztem
sallangos szerelmünk emlékfodrait,
rászegtem
dalból fakadt önmagunk
parányi rezzenéseit -
mára megfakult 

a karmazsin irházás,
mögötte felsejlik kacatja
az árulásnak,
s mint indás díszek,
terebélyesedik a
feledés.

Mégis ilyenkor télvacogásban
magamat vele betakarom:
erősítő toldás a
hitemnek,
életillata a
veszteségnek.

 

 

 

artisták alkonya

trapézon

lengünk

egymásra

utaltan

szembogarak bábutükrözésében groteszk törpeségünk

elhal

 jön majd a nagy Bohóc derűvel behinti a porondot

a trapéz

még leng 

árnytalanul

kihűlt 

dicsőség

 morzsalék-

darabja

tétova jóslat

 

talán lesz
lesz tintahalas víg vacsorád
rágcsálva böfögve nevetgéltek
talán lesz
lesz valaki aki bekopog
tekintete tányérodba kóstol
s cinkosan mozdul szemöldöke
talán lesz
lesz méregpohár előtted
- naív királynő, költők őfelsége -
s pazar bazárod asztalfője
meginog


(kortyolj csak idd ki
habzó szájú alattvalóid
köszöntenek)
 

talán lesz
lesz júdáscsókos fogadtatásod is

Hádész birodalmában
lesz talán
talán

Otthon

                 

            ( a régi decemberekre emlékezve )

              Sziporka, szűzi csillogás,

              gyermekkorom fehér varázsa,

              ezüst hegytető, domboldal,

              gyermekzsivaj, repülő szánka.

              Kutyánk, a Maszat, itt csahol,

              csűrben alszik apám kaszája,

              anyám köténye ébren vár

              december-illatú kalácsra.

              Korsóban forr a répasör,

              tűzgyújtóra pattog a fejsze,

              dióbél ásít, fejét dugja

              szemérmes lányként,tenyerembe.

              És dolgok jönnek, emlékek, tárgyak,

              a messzeségből megkívántak,

              besimulnak ölembe, lágyan,

              ilyenkor, karácsony havában...

Játékosdi

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Elbújt előlem.
Bújócskát játszik velem a
gyermekkorom.
Házunk bütüjéből kiles,
tudja, valahol a közelben téblábolok:
felszedni lehullt zsindelydarabjait a feledésnek,
megfürödni az emlékek

gémeskútvízében.

Üzent utánam a gólyafészek :
beázott a házfal,
szürke felhő foltosodik jobbágykék színére,
szegről leesett az öreg képráma,

apám dal-jajának tanúja.

mertshejGalíciaközepébe'leszasíromédesanyámarrakéremnesírjon

Megjöttem.
Botorkálok 

a ház körüli csendben.

ipicsapa

ki lesz a hunyó

Apámnak , Anyámnak

 

 Angyalillatú 

álmok 

 üzennek,

 messzi magasból muzsikálnak.

Koppanása koromrögöknek: 

         lét-érdes visszhang  és holló-ének.           

  Köd fénye ráhull,  

hamuvá árvul

csillagcsodája 

  a teremtésnek -   

   harangszó hallik,

 kopjafa hajlik,  

 mementóként - 

 az enyészetnek.

hiányos testamentum

 

palotaékes kacagányom
foszlóban
kardmarkolatom oroszlándíszét fényes vereségek
koptatják
lovam patkója mások nyakában
talizmán


bajtársközöny mérgez
nemtelen ígéretszegő álarca üldöz
ármány szerető
elárul
elad

vég ha van
nem az én végem
egy nemesi kor
fátuma

 

 

Immáron...

 

Kiloptad szememből a
Fényt -
vak ablak sötétül szobámra.
Elvitted ajkamról a
Szót -
ítéltél óceánmély hallgatásra.

Tündérmesék Nagyasszonya - , ki voltam,
kószálok
hamupipőke-ruhában,
kolonc vágyam, a
Szerelem,
itt nyűgöl lépteim
sarában.

Abszurd

(álomképek)

Nyüszít, vinnyog,
körmét húsomba vájja,
majd görcsbe rándultan
eliszkol előlem...

Rohannék utána, de
megfoghatatlan,
szivárványként
feszül az ég falára.
.......................................
Nem látni.
Eltűnt.
Helyében sötét foltok.
Most mókáz velem,
akár a kis koboldok.
.......................................

Janus-arcát még megálmodom
sokáig.

Fortuna Asszonyom,

ne várj

az elmúlásig!

 
 

Elmúlásom

    Télen a hegyek közelebb jönnek,
     szívemre roppan a bérc, a tető -
     hóizzadásban, köpönyeglázban
     jégcsipke-homlokuk kék szemfödő.
 

     Földi szobámban pitvarom csendje
     sziklacsodákat álmodva nő,
     mély vizek útja köveim mossa,
     télfehér csókkal eltűn' az idő.

 

 

Profán szózat

 

Mondd teli torokkal, kiáltsd, ordítsd,
tüdőt köpj, mikor üvöltöd,
szavad szilaj jégverésként hulljon a szívére -

csak a közöny szürke hangtalanságát
begyűjteni ne engedd,
ne engedd!

Ronts le a mezsgyéit, határait,
s akár a sav, közömbösítsd a belső csömört,
szökkentsd szárba mélyen sérült igazságmagvait,
fogd kezedbe fél-latnyi súlytalanságát,
simogasd vetései ígéretét,
súgd jövendője fény-dallamait,
súgd, mondd halkan, mondd hangosan!
Szólj, beszélj!
Kiáltsd, ordítsd: iszap borul föléje!
Rikolts, üvölts!
Ne engedd formává kövesedni!
Rikolts, üvölts!
Ne engedd tanúskodó múlttá merevedni!

Hát mondd, kiáltsd az istenálddmegamagyart!

Taposs ösvényt az önmegbékéléshez!