Ki ?

Ki keveri a halál színeit,

ki felejti el beletenni

a borostyánkő-ragyogást,

a fosszília kései fényeit,

a megkövesedett

életvágyat?

Ki keveri az élet színeit,

ki felejti el beletenni

a zafír-csillogást,

az arany kéjsóvár

életölelését?

Ki az, ki az, aki keveri

az élet, a halál

éktelen, színtelen színeit?

talán otthon jártam

    vihar vitt
     mennydörgött belül és
     ázott ünnepek vártak
     a fényre
     jégkristályok csillanásával
     emlék parolázott
     sóvár felhők arcán olvadt
     a szorongás
     kaput nyitott az ismerős térvilág
     zenéje


     sámándob és harang


     "hiányok térképén"
     csontra fagy a jel
     csapdákat épít a megszokás
     és sikkad a káprázat


     csak a csupasz szilvafák
     s egy koldus kutya sziluettje kísért
     lelkembe hazajár


     (2011 januárjában)

Totemőstemető

 
Suta vadásza voltam

e vidéknek,

ám a barlang falára 

rajzolt állataimat

majd aranykeretbe foglalja

az idő.

Itt fog  megcsodálni

a kereső, ha a képekben

bölényhangom csont-íjait

megtalálja.

Hejhaj-irányok

Hej, hogy hurutnak,

böfögnek a bagószagú,

keskeny utcák macskakövei!

Hogy loholnak utánam, hajkurásszák léptem árnyait, 

míg egyszer, haj, kifullad fullajtár-magam,

s befed iszaptemetője a zúduló

árvíznek!

Hej, holtág a kapaszkodó,  felfelé inaló ösvény,

megrothadt levelek, tört ágak süllyesztője,

s hej, a lejtőnek kígyónyelve zsákmányt keres...!

Ki fogja megtudni,  ha majdan, 

haj, megmartan árokban  végzem?

Életzene

 

(egy barátnőmnek)

 

Vonagló, ügető ritmus. Betegszív-hangok. 

Énszerelmesek, önszáműzöttek, haldoklók 

rossz metruma. 

Mérhető mérték. 

És mértéktelen lidércnyomás. 

Menekülő szenvedés: topogó dörömbölés belül, 

oltalom nélküli magány. 

Magunk visszhangja. 

 Engedelmes idomulások fogytán foszló társhiány. 

Ringató ritmusú 

félhangok tökéletlensége.

 

 

Kérés

Piramistitkokat hordoz a tested,

háboríthatatlan, ősi hatalom ereje szunnyad

benned,

mégis sérthető és porladó...,

a cikcakkos vonalakat eltakaró...,

lélekfolyosóid áthatolhatatlan építménye

az asszonyi glória vélt megőrzője

nem lehet, ...

... lásd, Ő feltár, idegeneknek mutogat,

üregeidben csak a sírkamra maradt meg

magadnak!

Kőkeménynek látszol,

záróköveid mozdíthatatlanok.

Omolj rám, együtt legyünk halhatatlanok!

Negatív metszet

Cipeltem a ganés szalmát, hajamból ráztam ki a guanót, szennyes úton hason csúszva izzadtam, feszült a dróthurok: választásom kéjes karja.

Világölelő mosollyal indultam egykor. Eltereltek kerítők és görbe utak, játszi gondolatok és laposak, az agyhűtő barátok is olykor. A kristályhegyek kitértek előlem, kivénhedt kofák árulták a mézet, ideggubancoló szabályok szegték kedvem, gyakran. Szellemmel találkoznom ritkán lehetett.

Jutott veszélyből, sunyi ellenségből, lődörgő ítélet hugyozta igazát fejemre, félszázad keringője lejtett tánclépést, suhant el mellettem, dallamát nem értem tetten.

Állatfarmon éltem, istállóban, struccok, meddő tehenek, hivalkodó pávák között, juhok alá hordtam az almot, létrát hevenyésztem,  naponta feljártam a tyúktojáshoz rajta... 

...villába szorult trágyaszag bűze, kopott lószerszámok képei kísértenek.

Elmaradt a vágta, parazsat evő paripán vagy ló nélküli lovon, vágta, önmagamból önmagamig.

Mennyi van még hátra!

Ami megmaradt

 

Ködmönöm cifra ráncára
hímeztem
sallangos szerelmünk emlékfodrait,
rászegtem
dalból fakadt önmagunk
parányi rezzenéseit -
mára megfakult 

a karmazsin irházás,
mögötte felsejlik kacatja
az árulásnak,
s mint indás díszek,
terebélyesedik a
feledés.

Mégis ilyenkor télvacogásban
magamat vele betakarom:
erősítő toldás a
hitemnek,
életillata a
veszteségnek.

 

 

 

artisták alkonya

trapézon

lengünk

egymásra

utaltan

szembogarak bábutükrözésében groteszk törpeségünk

elhal

 jön majd a nagy Bohóc derűvel behinti a porondot

a trapéz

még leng 

árnytalanul

kihűlt 

dicsőség

 morzsalék-

darabja

tétova jóslat

 

talán lesz
lesz tintahalas víg vacsorád
rágcsálva böfögve nevetgéltek
talán lesz
lesz valaki aki bekopog
tekintete tányérodba kóstol
s cinkosan mozdul szemöldöke
talán lesz
lesz méregpohár előtted
- naív királynő, költők őfelsége -
s pazar bazárod asztalfője
meginog


(kortyolj csak idd ki
habzó szájú alattvalóid
köszöntenek)
 

talán lesz
lesz júdáscsókos fogadtatásod is

Hádész birodalmában
lesz talán
talán

Otthon

                 

            ( a régi decemberekre emlékezve )

              Sziporka, szűzi csillogás,

              gyermekkorom fehér varázsa,

              ezüst hegytető, domboldal,

              gyermekzsivaj, repülő szánka.

              Kutyánk, a Maszat, itt csahol,

              csűrben alszik apám kaszája,

              anyám köténye ébren vár

              december-illatú kalácsra.

              Korsóban forr a répasör,

              tűzgyújtóra pattog a fejsze,

              dióbél ásít, fejét dugja

              szemérmes lányként,tenyerembe.

              És dolgok jönnek, emlékek, tárgyak,

              a messzeségből megkívántak,

              besimulnak ölembe, lágyan,

              ilyenkor, karácsony havában...

Játékosdi

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Elbújt előlem.
Bújócskát játszik velem a
gyermekkorom.
Házunk bütüjéből kiles,
tudja, valahol a közelben téblábolok:
felszedni lehullt zsindelydarabjait a feledésnek,
megfürödni az emlékek

gémeskútvízében.

Üzent utánam a gólyafészek :
beázott a házfal,
szürke felhő foltosodik jobbágykék színére,
szegről leesett az öreg képráma,

apám dal-jajának tanúja.

mertshejGalíciaközepébe'leszasíromédesanyámarrakéremnesírjon

Megjöttem.
Botorkálok 

a ház körüli csendben.

ipicsapa

ki lesz a hunyó

Apámnak , Anyámnak

 

 Angyalillatú 

álmok 

 üzennek,

 messzi magasból muzsikálnak.

Koppanása koromrögöknek: 

         lét-érdes visszhang  és holló-ének.           

  Köd fénye ráhull,  

hamuvá árvul

csillagcsodája 

  a teremtésnek -   

   harangszó hallik,

 kopjafa hajlik,  

 mementóként - 

 az enyészetnek.

hiányos testamentum

 

palotaékes kacagányom
foszlóban
kardmarkolatom oroszlándíszét fényes vereségek
koptatják
lovam patkója mások nyakában
talizmán


bajtársközöny mérgez
nemtelen ígéretszegő álarca üldöz
ármány szerető
elárul
elad

vég ha van
nem az én végem
egy nemesi kor
fátuma

 

 

Immáron...

 

Kiloptad szememből a
Fényt -
vak ablak sötétül szobámra.
Elvitted ajkamról a
Szót -
ítéltél óceánmély hallgatásra.

Tündérmesék Nagyasszonya - , ki voltam,
kószálok
hamupipőke-ruhában,
kolonc vágyam, a
Szerelem,
itt nyűgöl lépteim
sarában.

Abszurd

(álomképek)

Nyüszít, vinnyog,
körmét húsomba vájja,
majd görcsbe rándultan
eliszkol előlem...

Rohannék utána, de
megfoghatatlan,
szivárványként
feszül az ég falára.
.......................................
Nem látni.
Eltűnt.
Helyében sötét foltok.
Most mókáz velem,
akár a kis koboldok.
.......................................

Janus-arcát még megálmodom
sokáig.

Fortuna Asszonyom,

ne várj

az elmúlásig!

 
 

Elmúlásom

    Télen a hegyek közelebb jönnek,
     szívemre roppan a bérc, a tető -
     hóizzadásban, köpönyeglázban
     jégcsipke-homlokuk kék szemfödő.
 

     Földi szobámban pitvarom csendje
     sziklacsodákat álmodva nő,
     mély vizek útja köveim mossa,
     télfehér csókkal eltűn' az idő.

 

 

Profán szózat

 

Mondd teli torokkal, kiáltsd, ordítsd,
tüdőt köpj, mikor üvöltöd,
szavad szilaj jégverésként hulljon a szívére -

csak a közöny szürke hangtalanságát
begyűjteni ne engedd,
ne engedd!

Ronts le a mezsgyéit, határait,
s akár a sav, közömbösítsd a belső csömört,
szökkentsd szárba mélyen sérült igazságmagvait,
fogd kezedbe fél-latnyi súlytalanságát,
simogasd vetései ígéretét,
súgd jövendője fény-dallamait,
súgd, mondd halkan, mondd hangosan!
Szólj, beszélj!
Kiáltsd, ordítsd: iszap borul föléje!
Rikolts, üvölts!
Ne engedd formává kövesedni!
Rikolts, üvölts!
Ne engedd tanúskodó múlttá merevedni!

Hát mondd, kiáltsd az istenálddmegamagyart!

Taposs ösvényt az önmegbékéléshez!

vallomásféle

nikotinmarta éjszakáim
feléd bukdácsolnak
félőn
félszegen múlatják
a gyönyört
ne érjen ott a kába hajnal
- irgalmas könyörület -
nappal
fényemben megfürdött
valód mögött
árnyékvonalad sötét tere
testem céda vágyát
kitakarná

t á n c sz v i t

          

                                                     (Marcsinak és Dórának ajánlom)

            

            aranyóra a farom,
           úgy jár, ahogy akarom,
           sejha, hateha!

szivarfüst-tivornya embergőz

forráspontig hevülő vér

villódzó kéjben

buja vágyakat

rikoltó testek

club hysteriák

megkomponálatlan

ember-ragacsa

          

           szénaboglya, kokojza,

           gyere, menjünk pokolba!

patkányok bűzlő királynők

fetrengő narkó-kábulat

ős bűnök

fénytelen alagútja

értékidegenítő

lélek-

holokauszt

           

           hej, regvelig, hej, regvelig,
           hej, regvel es egy darabig!

           húzzad, édes muzsikásom!

... meddig, édes muzsikásom ...?

Mene, mene, tekel, ufarszin...

 

Felfuvalkodott.

Disznógömbök tivornyáján
habzsolja az önhittség koncait,
Laksmí istennő jobbján
pöffeszkedik hetykén,
míg burjánzik
a társadalmi manír cafrangjaiba
bugyolált énképe,
és dagad kórosan, akár a tumor -
nem visszafordítható.

S a plusz végtelen felé,
valahol félúton,
éles kasza hagy nyomot
az arankás mezőben:

"Megmérettél és
könnyűnek találtattál."

 

 

 

Kopjafáim

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

        

         Kopjafaerdők a Szent Mihály-hegyen.
         Nőnek, nőnek,
         életképnek égre vetülnek.

   És hullnak a vitézek -
   Galícia gidres-gödrös határának túlélői,
   a vörös pokolban mégis megfojtottak,
   kelevéz-igán meghurcoltak,
   az erkölcs-csatában mégis győztesek.

   Apám sosem gyónt,
   egyenesen az Úrral intézte
   vértől piruló lelke bocsánatát,
   s esténként el-elidőzött az esztelen rémképen:
   vöröszászló-nyél fúrta át életét,
   lyukat hagyott,
   akár a széltől kibontott mundérján átsüvítő
   orosz golyó.

   Ő is a hegyre költözött.
   Most messze lát.
   A múltban időz? A jövendőbe vágyik?

   És lehajtja fejét:
   ne, ne lássa a vak jelent
   s a torz szabadság kintornásait!

         Kopjafaerdők a Szent Mihály-hegyen.
         Nőnek, nőnek,
         fényösvényeikkel a lelkemre vetülnek.

 

 

Anyám himnusza

  

   Zsolozsmás hangjának békéjét  

   megirigyelték az angyalok,

   szemöldökének hold-ívére

   mind ráborultak a csillagok.

 
   Gerince elvásott görbéjét 

   Tejúton simítja a magány,

   beteg lábának lágy nyomait

   égre rajzolja a szivárvány.

 

   Kezének kicserzett árkában

   égi manna morzsája éled,

   megholt álmai bugyraiból

   hull ránk áldása életének.

Függelékfélék egy szerelemhez

1.

Valami belső áram sodort ki belőlem,
nem orkán,
mely roncs-magadra pusztít,
nem vad szél,
melyben úr-egód kifeslik,
csak a két pólus közti feszültség
szült fényerőt,
s lettél önmagamból földönfutóvá.
Lásd, életben hagytalak  -  magamnak,
észlelhető nyomként,
az útkereséshez.


2. (Emlékdal)


Málnavészben szaggatott palásttal
díszítettük a szalmanyoszolyát,
erdő tisztására bukkanó hold
lopott a nászra avató koronát.

Ösvényeink már begyepesedtek,
lombosmohák takarják lépteink,
lármás bozótok kiáltják utánunk:
"Nem tart ki az utatok reggelig!"


3.

Indulnék.
Mint csónakos, ki utasára vár,
állok a parton. Utam a víz.
Itt hullámok sodrása,
lent a föveny csendje ígér
túlsó partot.
Nincsenek viharsirályok.
Csak a világítótorony.
Fénye már pislákolássá kopott.

A lenti

 

Katlanüreg a föld gyomrában.
Magaslatokra áhító kormos üst.
Nadír.
Ahonnan szürke az égkék,
sötét a fényvilág,
kiúttalan a vergődés

önmagától

felfelé.

Próféciába foglalt passzus hirdeti:
ott születik a hamis próféta,
ki a világgal harsányan elhiteti,
dicsőség pallosával
zenitről érkezett.
 

És én tudom,
föld-kanálisban született pojáca,
katlan falán a mégis-felaraszoló,
piócává dagadó,
vérprédára éhes álnok.
Parazita.

Lenéztem a katlanba
- büzes mélyedés - ,
és láttam.
Magzatkorában.

Búcsú helyett

 

Dacos énekem
megelégeltem,
ironnal eljegyzett kezem
leengedem,
intenék nektek,
mondanám: záró jel,
ám hattyúdal - görög hiedelem -
nincsen.

Csak hattyú van:
az én Zeuszom,
királyné voltom felismerője,
neki szülöm a halhatatlan
szép helléneket...,
míg ti, kik szépségemre
világtalanok vagytok,
Léthé szennyes vizébe
fulladtok!

 

 

Lótné Istennel beszél

 

Megtartó hegyedre menekülnék, Uram,
s hagynám magam mögött a bűnök Sodomáját,
helyét a kivénhedett utálatosságnak,
csak még egy napot adj késedelmeskedni e földön,
hol számomra kiméretett a büntetés,
s a vezeklés irgalmától sem szabadulhatok!

................................................................

Pecsétet tettél a szívemre, terhes esztendők vak hitét,
s országlásod jövetelét váró türelmem,
akár a viselős asszonynak adatott átok,
múltával a hónapoknak fájdalommá növekedett.
Tövist és bogáncskórót termett nekem e föld,
s orcám verítékét muszáj-szégyenpírral eltakarták,
hogy ne ehessem a jussomból idegenített mező füvét.
Véreim fajtalankodása egedig felhatolt, Uram,
s te engedted a bűnök vörös fertőjében fetrengeni őket,
míg nekem erőm vetted, s gúzsba kötötted kiáltó szavam.
Ármánnyal megkísértett lelkem már-már veszni hagytad,
megkésett valahol a bárka, s te rám zúdítottad az özönvized.

.........................................................................

Most sürgetsz, Uram, kimenni a romlottság városából,
hol minden követ az én kínjaim raktak,
hol kénköves tüzedben sem süllyedt el a jövendő-hitem,
hová visszanézni kényszerít a hasznos-haszontalan
együttélés s rögzült képe a tapasztalatnak.
Még egy napot, Uram, hagyj késedelmeskedni!
Hadd döntsem el én a magam végítéletét:
kénköves tüzedben velük pusztulok,
vagy menekülök, s hátra tekintve
sóbálványsorsom beteljesítem.

Egy mai valdensnek

 

Eretnek vagy.
Hirdeted,
s bősz stigmaként bőrödre tetováltad,
bár alig bírja a vizenyős hámszövet!
Már nem rettegsz, 

már nincs középkorod,
máglyádat pernyeként fújja szét a nyugati szél,
s szentté avatták az inkvizitoraidat rég.

Elmédet, a lázadót, szembehelyezted
galád tévtanításokkal, hamis normákkal,
s az igaztalan törvénykezés pallosa alatt vérzett el
az eszme.
Lásd, most vezérlő gondolataid 

megtaposott elvekké nyomorodtak,
rothadó gyümölcsök:
párolgó alkohol-ígéret mámorának utóízei!

De az Ígéret Földjén
- majd -
új történelmet írnak.
Belefoglalják megszállott, kába álmod,
az iniciálét misszióhited őrült fényével aranyozzák,
halleluját kiáltanak a befejezésnél,
és neked megadatik nézni, miként legel együtt
bárány a farkassal,
csak bírd
elviselni!

Horror-ének

(öt nap története)


Csontokban port perceg mohón a szú,
az izmok méregzöld lázban rángnak,
pokolmélyen izzik a szemgödör,
jégszilánk-táncot idegek járnak,
görcsbe hajolva göthöl a lélek,
tőrhegyszúrásokra zsibbad az agy,
szívkamrába rekedt vér dörömböl,
halál harsonázik, vért köhög a Fagy!

Töprengés tél idején

 

 

   

 

 

 

 

   Lágy lanka felett lebegő hópelyhek,
   himbálóznak, szélben henteregnek,
   fentről jönnek, a havasról, hol
   fehér csuklyája simul mennyre a fenyőknek.
   Valami bolyhos, puha dallam a folyóban ébred,
   fehér csendjét félvállra véve,
   vele együtt indul világot látni végtelen időbe'.
   

   Nézem és hallgatom. Féltem őket.
   A hópelyheket. A dallamot.
   Ennek ártana a fagy, annak a nap.
   

   Melyiket tarthatom meg magamnak?

 

 

Édesanyám, Fekete Terézia (1922 - 2007) emlékére a mindenkori, az örök VARÁZSMESE

 

Most valami meséset
kellene mondani
az unokámnak,
valami olyant és úgy,
mint anyám tette
gyermekkorom telén
- "Né, kilyukadt az angyalok vánkosa,
most dunyhájukból
hull a pihetoll...! "  - ;
kibújt a köznapok gondfelhőiből,
s naív rácsodálkozással
nézte az első havazást,
velem,
és ujjongott,
ha egy-egy kristálycsoda
a tornácról az ablakunkra tévedt.
"Karácsonyfa tündérálom,
angyal hozta aranyszánon..." -
dúdolta, s közben köténye
töltöttkáposzta-illatot lopott
a fenyőszagú szobába.

Most valami szépet
kellene mondani
az unokámnak,
ezüstdió-aranyalma-angyalhaj mesét,
fényes szárnyú, Fentről érkező,
csilingelő zenét,
havas karácsonyt,
öröm-békét,
simogató hópehely-csendet,
s még annyi mindent,
mit csak az anyám tudott
úgy elmondani néhány szóban,
hogy zsongó meleg lett tőle
gyermekkorom tele,
és hangja fényéből
betlehemi csillag
fenyőfánk tetejére.

 

( 2010 decemberében) 

 

Már csak...

 1.

Elvásott, kikopott hejehujáim hjaj-ra szelídültek, s akár anyám vasalójában a szén, bent-izzó parazsam már csak simítani segít türelmesen.

Nyugodt várakozással simít a tompa-órák ráncain, a keserv-percek barázdáin, a sikoly-pillanat mélyedésein.

Csak ennyin!

Mert tovább le nem bontható.

És nem fokozható.

Az idő.

És nem fertőtleníthető.

Haj, de mégis húzogatom

életemnek szövetrongyán,

míg melegségét el nem veszíti

ez antik jószág!

Bár fogantyúját már elárverezte 

a Nyár.

 

2.

Hejehujáim, hajh, ti megkopottak, elvásottak, csak éppen vagytok, mint anyám vasalójában az izzó parázs emlékét hordozó széndarabok.

Vad hejehujáim kialudt parazsa: pillanatok repedése, percek barázdája, tompa órák ránca... évek árkainak mélyedésein elhaló idő.

Idő.

A nem simítható.

A nem fertőtleníthető.

A nem fokozható. 

Nézem a napok szövetrongyait, simítgatom a foszló idő meg-megtorpanó perceit.

Hejehujáim, hajh, elárverezett titeket a Nyár!

 

Különös

 

 

 

 

 

  

 

  Váratlan hajnallott.

    Éjhálóba szorult szirén

    vergődött a parton ,

    különös lánggal beindult a nap,

    buzuki-hangon

    megszólalt a lonc.

    Idegen szél-útra lökött ki az utca,

    kettétört pálmafa a szememre hajolt,

    kaldera-magasát belengő emlékem:

    szivarpapíron szűrődő,

    nedves múltidő-folt.

Gyanúsan kivirradt.

    Fehérlő házfalam kifeslő titkai

    szemérmetlenséggel

    terültek elébem,

    kifakult napernyő himbálta kuncogva

    büszke pőreségét

    tegnapnak, jelennek.

    

Emlékkönyvedbe

Gaiaként szültelek meg.
Gyermekem,
Párom,
Egem voltál!
Míg nászunkból
szörnyek nem fakadtak,
mítoszok vigyázták
ős-
harmóniánk.




              jöjj, hív az éj tüze, -
               gyémántsarló vágyak kévéjét
                 metszi le

Széthullt szerelmünk
porba hulló vére
gigászi erőmet
marja,
nimfáim éneke
időtlen,
mostoha
vigasztalás.




                  én lent, te fent,
                   felnéznék rád,
                    de itt a tenger,
                      kék-csókja
                       kiált

elvesztünk

 

rossz könnyeid viharban érnek
függőlegesen tébolyog fekete grimaszod

 

tépázott hiúság él 

és visszaél velem

szobánk falához
a bukás állít gyámot

felhergelten támad a mohóság
felfalni mind a hitemből serkenőt


önzés tapos
fölénnyel kikezd
spirálba terheli az élettemetőt

maradunk szoborcsoportnak
áttetsző dermedtség dereng a mohán

uralomvágyunk szikkadt repedés lesz

kövön és elherdált glórián

Üresen

 

Múltba zárt kincseim 

elörökölték:
az aranyásó balladáját meg- és elénekelték,
Edda-dalokban élnek a vikingek,
a gésa emlékirat-bestsellerben remél,
távol Áfrikában a szálló homokra
már más írja a verseit.

Kifosztottan dadogok.

Rozsdás hangok cifrázott szavakban,
szárnyas szövegek kába, kótyagos köntösben;
hiába az új világ, a teremtett ikonok,
letaglóznak a hétköznapok:
kihűlő szóképek,
sár-alakzatok.

 

 

 

Iksz sztorija

 

Maroknyi ünnepet kért csak,
az egyszerű dolgok ínsége kínozta.

Életbiztosítást nem kötött,
és nem várta a garabonciást.

De néha - zimankós időben -
gyakorolta a világteremtést,
s bontogatta a göngyölt utakat.

Aztán, nem tudni mikor,
a félelmetes szabadság
őt is elvitte,
álmában.

Kalandor lett, mondják,
kengurut látott és jéghegyeket.
Mosolygott rá a világ festménye.

S az ömlesztett szépségtől
megfulladt.

(pózok)

(B. Gábornak)

Sűrűn, sebesen

ez istenverte iszaptükörben

alakulnak arcváltozásaim:

kóborlásomból kipattant villámok,

behemót tüzek,

nem halványulók,

lélek-kamerával sem fényképezhetők:

belelógnak fellegek,

árnyai fényt kereső

életemnek;

naphosszat kergetem,

elkapom őket,

mégis, mint idő az életet, 

fakóra árnyalják

arcábráim villanásait.

Ha pokol lángja ül az arcomon,

megtorpan a perc,

az éber önérzet, 

a megbukott dallamba

ékelt kisterc.

Akkor nézd és lásd meg

azt a hamuvá dermedt változást. 

Életrajzrészlet

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 ( válasz B. G. versére )

 

Füvészkertjében a natúrának,
kiszikkadt parlagon,
koldus utak mentén,
csavargók magányát nótává szépítve,
megromlottméz-keserűn

csordalegelő közepén is néha,
daccal a valóság nyers erőire,
élt!

Mert örök kényszer a gyógyítás
és a szembenállás,
ha kell, a széllel,
a megátalkodott viharok gúnysötétjével.

Teste tejét könnyen kiadta,
a belső fehére
szellem győzelme az anyag felett.

Most égi megnyugvás ül kék szemében,
az elmozdulások bódító szédülete kerüli;
már a madarak sem szállnak arrafelé,
már csak a kívánság erős:
készülés a préselt öröklétbe,
talán holnap...

Holnap
egy katángkóró herbárium-álma
a hihetetlent hirdeti:
a lágy dac gyógyító erejét!

 

A hintában

Parázsló, izzó mákvirág tűzvöröse
a lila pipacs ópiumálma:
libidó-varázs,
érzékek gyönyöre.
Ösztönök kéje
fény-e?

Ez
éhség - szenvedés,
szenvedés-éhség,
bűvös kör mágiája...

Mágusom,
érzelmek fényének szertartása
kéne!

Az Ország

 Van egy ország,

hol a tájformák belesimulnak a távolokba, 

hótakaró burkolja be a megfázottakat,  

szentjánosbogár nyomja el a sötétséget, 

az égzengéstől nem fél, messzire lobban a tűz.

 Van egy ország,

hol az űr sugárszeme megsimogat.

Biztosan van egy ország, 

hol a gyenge nem sebezhető, 

a vihar ismeretlen, idegen. 

Egy ország, 

hol szívhangjait hallatja a föld.

Biztosan van.

Kell lennie.

 

 

 

 

Vigéc(wie geht's)-dal

Holnap biztosan szerencsés leszek,
nekem is jár a főnyeremény!
Frankón élek, lesz ágyam, kenyerem,
pezsgőt iszom, megillet a fény!


Ma az utcán lézengek, sorsjegyre várva,
a Valaki ledobja, látom a szemén,
tekintetemmel  a földet pásztázom:
sárba beragadt telihold-remény!

Addig...

A szabadságot építem
- a magamét -
Bábel tornyaként.
Magasra emelem.
Még feljebb lendítem.
Madár sem érné el
a leszédítő fellegekben.
A repülő igen.
Ott nem ütközik semmivel.
Landolni onnan nem lehet.
Csak felfelé visz a légszomj.
Egészen a
                 Magányig.

A teremtés napjai

 

 

 

Az én démonom alkotó isten.

Földet és eget teremtett bennem,
hogy érezzem a szavak mélységét, a tettek magasságát.
Éjszakáim kietlenségéért adta a nappal világosságát, 

hogy láthatóvá tegyem az igazat.
Holdat és csillagokat rajzolt homlokom redőire,
hogy megleljem a Naprendszerben kijelölt helyem.
Vizet és maghozó füveket zárt testem televényébe,
hogy zsenge sarjaim szárba szökkenjenek.
Madarakat röptetett be lelkem fuvallatába,
hogy a szárazföldi vadak ne áraszthassák el a telkemet.

És látván, hogy mindez igen jó,
a hetedik nap megpihent.

Valami mégis kimaradt...

Ó, szókrátészi daimón, bölcsesség belső hangja,
add, hogy megismerjem a hatodik nap
titkait !