Kopjafáim

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

        

         Kopjafaerdők a Szent Mihály-hegyen.
         Nőnek, nőnek,
         életképnek égre vetülnek.

   És hullnak a vitézek -
   Galícia gidres-gödrös határának túlélői,
   a vörös pokolban mégis megfojtottak,
   kelevéz-igán meghurcoltak,
   az erkölcs-csatában mégis győztesek.

   Apám sosem gyónt,
   egyenesen az Úrral intézte
   vértől piruló lelke bocsánatát,
   s esténként el-elidőzött az esztelen rémképen:
   vöröszászló-nyél fúrta át életét,
   lyukat hagyott,
   akár a széltől kibontott mundérján átsüvítő
   orosz golyó.

   Ő is a hegyre költözött.
   Most messze lát.
   A múltban időz? A jövendőbe vágyik?

   És lehajtja fejét:
   ne, ne lássa a vak jelent
   s a torz szabadság kintornásait!

         Kopjafaerdők a Szent Mihály-hegyen.
         Nőnek, nőnek,
         fényösvényeikkel a lelkemre vetülnek.