1.
Elvásott, kikopott hejehujáim hjaj-ra szelídültek, s akár anyám vasalójában a szén, bent-izzó parazsam már csak simítani segít türelmesen.
Nyugodt várakozással simít a tompa-órák ráncain, a keserv-percek barázdáin, a sikoly-pillanat mélyedésein.
Csak ennyin!
Mert tovább le nem bontható.
És nem fokozható.
Az idő.
És nem fertőtleníthető.
Haj, de mégis húzogatom
életemnek szövetrongyán,
míg melegségét el nem veszíti
ez antik jószág!
Bár fogantyúját már elárverezte
a Nyár.
2.
Hejehujáim, hajh, ti megkopottak, elvásottak, csak éppen vagytok, mint anyám vasalójában az izzó parázs emlékét hordozó széndarabok.
Vad hejehujáim kialudt parazsa: pillanatok repedése, percek barázdája, tompa órák ránca... évek árkainak mélyedésein elhaló idő.
Idő.
A nem simítható.
A nem fertőtleníthető.
A nem fokozható.
Nézem a napok szövetrongyait, simítgatom a foszló idő meg-megtorpanó perceit.
Hejehujáim, hajh, elárverezett titeket a Nyár!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése