Lótné Istennel beszél

 

Megtartó hegyedre menekülnék, Uram,
s hagynám magam mögött a bűnök Sodomáját,
helyét a kivénhedett utálatosságnak,
csak még egy napot adj késedelmeskedni e földön,
hol számomra kiméretett a büntetés,
s a vezeklés irgalmától sem szabadulhatok!

................................................................

Pecsétet tettél a szívemre, terhes esztendők vak hitét,
s országlásod jövetelét váró türelmem,
akár a viselős asszonynak adatott átok,
múltával a hónapoknak fájdalommá növekedett.
Tövist és bogáncskórót termett nekem e föld,
s orcám verítékét muszáj-szégyenpírral eltakarták,
hogy ne ehessem a jussomból idegenített mező füvét.
Véreim fajtalankodása egedig felhatolt, Uram,
s te engedted a bűnök vörös fertőjében fetrengeni őket,
míg nekem erőm vetted, s gúzsba kötötted kiáltó szavam.
Ármánnyal megkísértett lelkem már-már veszni hagytad,
megkésett valahol a bárka, s te rám zúdítottad az özönvized.

.........................................................................

Most sürgetsz, Uram, kimenni a romlottság városából,
hol minden követ az én kínjaim raktak,
hol kénköves tüzedben sem süllyedt el a jövendő-hitem,
hová visszanézni kényszerít a hasznos-haszontalan
együttélés s rögzült képe a tapasztalatnak.
Még egy napot, Uram, hagyj késedelmeskedni!
Hadd döntsem el én a magam végítéletét:
kénköves tüzedben velük pusztulok,
vagy menekülök, s hátra tekintve
sóbálványsorsom beteljesítem.